1988-at írunk. Melo, a brazil határ közelében fekvő uruguayi város, II. János Pál pápa látogatására készül. Röpködnek a számok: több száz ember érkezik majd. Nem; több ezer – állítja a média. A jól értesültek 50,000-ről beszélnek. A helyi szegények, pontosan tudják mit jelent ez: 50,000 zarándoknak étel és ital kell, papírból készült zászlócskák, szuvenírek, emlékérmek. A fellelkesült lakosság nem csak az isteni áldásban reménykedik, hanem leginkább abban, hogy hozzájut az anyagiak jelentette boldogság egy szeletkéjéhez. Beto, a piti kis csempész, biztosra veszi, hogy ő fogja megcsinálni az évszázad üzletét: „a pápa vécéjét”, ami több ezer zarándoknak hoz majd megkönnyebbülést… Bajlódjanak csak a többiek kolbászok és torták sütésével, ő az emberek ürülékéből fog meggazdagodni. Igen ám, de még meg sem építette a vécét, máris csőstől jön a baj. Beto alaposan próbára teszi sztoikus, bár alapvetően optimista felesége, Carmen, türelmét és Silviának, média-karrierről álmodó kamasz lányának is csalódást okoz. Szaporítania kell kockázatos és fáradságos útjainak számát a határ túloldalára és le kell mondania a régóta tervezett robogó-vásárlásról is. Mi több, kénytelen megválni legféltettebb kincsétől, a kerékpárjától is, hogy megszerezhesse az emberi ürülék és a jövendőbeli gazdagság szentélyének alapkövét: a vécécsészét. Elhatározza azonban, hogy kincsét még a nagy esemény előtt visszaszerzi.