|
|
A csodák Mexikóból
jönnek. Miközben Hollywood ezerszer lerágott csontokon őrlődik –
gondoljunk csak az e nyári sikerfilmekre:
Pókember 3,
A Karib- tenger
kalózai 3,
Harmadik Shrek,
Harry Potter és a Főnix Rendje – három
latin-amerikai rendezőzseninek úgy sikerült életet lehelni a filmiparba,
hogy mind a szakma, mind a közönség kegyeit sikerült széles körben
elnyernie. Alfolso Cuaron (Harry Potter és az azkabani fogoly ;
Az ember
gyermeke) és Alejandro González Inárritu (Babel ;
21 gramm) mellett Guillermo del Toro nevét zengi a filmvilág, aki olyan mainsteam
produkciók mellett, mint a Penge 2, vagy a
Hellboy, remek szerzői
filmeket is forgat. (Cronos, Ördöggerinc)
Legújabb
filmje a spanyol polgárháború nem éppen vidám korszakába repít minket
vissza, ahol az ellenállók maroknyi csapata küzd a fasiszta
rémuralommal. A hatalom egy különösen kegyetlen tisztje fel akarja
számolni az ellenállás utolsó morzsáját is, és nem válogat az
eszközökben, hogy elérje amit akar. Hozzá igyekszik várandós felesége,
és hatalmas képzelőerővel megáldott mostohalánya Ofélia. A kislány
nehezen viseli a rideg környezetet, ám hamarosan felfedez egy
titokzatos barlangot, ahol egy faun várja őt.
A
történet elsőre zavarba hozhatja a nézőt, hisz nem tudhatja, hogy egy
mesefilmre, egy horrorra, vagy egy háborús drámára számítson. És
valóban, mindháromból jócskán kapunk, ez azonban egy pillanatig nem válik
zavaróvá, annyira magától érthetődően fonódik egymásba mese és valóság.
A két világ összefüggő egészet alkot, felelgetnek egymásnak: ami az
egyik oldalon történik, az hatással lesz a másik oldal eseményeire is.
Ahogy a történet halad előre, már-már fel sem tűnik a váltás, de már nem
is ez lesz a lényeges. Ofélia és a mostohaapja közötti küzdelem a jó és
a rossz párharcának rendkívűl sarkított, ám itt pont ezért hatásos
példája. A végkifejlet pedig – rendkívül hatásos és merőben eltér a
megszokottól – a végső percekig fenntartja a feszültséget, hogy aztán az
utolsó mondattal adjon maradandó katarzisélményt. Ekkor döbbenünk rá,
hogy egy mesébe ágyazott megváltástörténetnek voltunk szemtanúi.
Mondják, hogy az igazán jó film akkor kezdődik, amikor véget. Itt is ez
történik. (Persze csak ha előadás előtt kint hagytuk a világot, és
rábíztuk magunkat del Toro gondos kezeire.)
A kislányt bámulatosan alakító Ivana
Baquero egy másodperc alatt lopja be magát a szivünkbe, így minden
rezdülését átérezve izgulhatunk érte, Vidal kapitány szerepében Sergi
Lopez pedig a filmtörténet egyik legmarkánsabb antihősét hozza.
Kiemelkedő színészi játékokban nincs hiány, a legutolsó mellékszereplő
is „kőprofi”. A látvány és a zene fantasztikus, de ez ma már szinte
természetes.
A filmet – persze –
Oscarra jelölték, amit
– persze – nem kapott meg. Mi viszont ajándékot kaptunk. Egy filmet, ami
tíz, húsz, vagy száz év múlva is tökéletes szórakozás. És ez csak a
legnagyobbak sajátja.
|
|
