Egy
riporternő és operatőre egy csapat tűzoltót követnek
az éjszakában, hogy műsort készítsenek a tűzoltók
mindennapjairól. Műsoruk lényege a napjainkban oly
népszerű „real-world” szerű tudósítás.
Egyik kiszállásuk azonban rémálommá válik: egy idős
nő megharapja az egyiküket, és mikor a rendőrség
karanténba zárja az épületet, annak lakóival együtt
csapdába kerülnek. Mindeközben egy rejtélyes
fertőzés áldozatai ritkítják az épületben
rekedteket.
Főhőseink az utolsó pillanatig a szenzáció
élő-tudósítását tartják a legfontosabb dolognak,
akkor is, amikor már az ő életük is veszélyben
forog. A filmben folyamatosan jelenlévő rettegést a
tévé-stáb „mindegy, csak a kamera mindent rögzítsen”
álláspontján keresztül látjuk. Konkrétan operatőr
szemszögéből láthatjuk a történéseket. Mivel egy
több emeletes ház a film helyszíne, sokszor támad a
nézőben olyan érzés, hogy amikor a kamera lenn van,
azt kívánja, bárcsak látná, mi folyik az emeleten,
amikor az emeleten van, érdeklődve várjuk, mi
történik lentebb. Abban a pillanatban, amikor a
rendőrök rászólnak az operatőrre, hogy kapcsolja ki
a kamerát, akkor meg szinte hangosan mondjuk: „Hé,
ki ne kapcsold!”
