A Simpson-fanok aggodalommal vegyes izgalommal várták, hogyan teljesítenek kedvenceik a moziban. Nos, pánikra semmi ok: Barték igazán otthonosan érzik magukat a széles vásznon, a megszokott könnyedséggel marhulják végig a szűk másfél órát. Egymást érik a viccek és persze a jó kis multikulturális utalások (Titanic, Hófehérke, Harry Potter, vagy épp a sorozatok alatt futó reklámcsík.) Az egymásra dobált poénok a végére egy egészen épkézláb, a hagyományos rajzfilmekre hajazó történetté állnak össze, Homér „jellemfejlődése” például Szimbáéval (Az oroszlánkirály) rokon. Az olyan motívumok, mint Bart lerészegedése, és Flanders iránt nőtt rokonszenve az apja hülyeségei miatt, vagy Marge érzelmi dilemmái (szintén Homer miatt) viszont már-már a Hallmark csatorna családi drámáit idézik, persze fenekestül kiforgatott verzióban. A végére meg persze bejön némi Hollywood: Homér a sarkára áll, és Walt Disney hősöket megszégyenítő bátorsággal menti meg a várost, no meg a házasságát, Flanders papa pedig egyetlen mondattal a földig rombolja gondosan ápolt jófiú-imidzsét.

A Simpson család a South Parkhoz hasonlóan - az amerikai társadalom blődségeinek helyenként igen durva kifigurázása mellett - elsősorban nevettetni akar. És így a jó. Mire az ember felkapja a fejét egy-egy ironikus utalásra, máris röhögnie kell a következő poénon. A film (és a sorozat) szülőatyjai, amellett, hogy következetesen górcső alá veszik a néhol magától is elég abszurd amerikai életformát, egy percig sem kérdőjelezik meg annak értékeit. A család a legfontosabb, még Springfieldben is. A családfő pedig minden tulajdonsága ellenére egy tökös amerikai. Az alkotók szeretik Homer Simpsont. Mi is.
Még ha meg is mondta a film elején, hogy átverés az egész.