|
|
Családi kamaradrámának
nevezhetnénk a Vadászkutyákat, ha a film nem a hatalmas
észak-németországi síkságon játszódna, ahol az óriási lapos tér szemmel
befoghatatlan távlatokat nyit az ebben bizony kissé elveszetten bóklászó
szereplők számára.
Valamilyen rejtélyes oknál fogva senki sem hajlandó szóba állni a
mindentől távol lévő kis faluba költözött apával és kamasz fiával,
Lars-szal, akik egy meglehetősen irreális tervet dédelgetnek: a
faluszéli házból esküvőkre és mézeshetekre alkalmas hotelt akarnak
faragni. Napjaik azonban leginkább téblábolással, illetve a befagyott
tavon történő horgászással telnek, amikor a történet, karácsony előtt
néhány nappal, elkezdődik.
A Vadászkutyák valójában a kommunikációról illetve annak
lehetetlenségéről, az arra való képtelenségről szól, amit jól példáz a
falu dacos hallgatása. Emellett azonban a feleségével nemrégiben szakító
apa is képtelen elmondani fiának, hogy anyja nővérével jött össze, a
srác ezt csak azért tudja meg, mert lekési a vonatot, amellyel anyjához
ment volna karácsonyozni. A maga során pedig Lars megismerkedik a
kocsmáros süketnéma lányával, aki sérültségénél fogva a zártság egészen
más dimenzióját éli meg, és aki a kommunikáció új, mélyebb, emberibb
formáira tanítja meg a fiút a hosszú hallgatásokkal teli séták és
hintázások során. Mikor a mondatok töredékesek, a szavakat kézjelek, az
emberi hangot pedig a fagyott hó lépések alatti ropogása helyettesíti,
az együttlét újraértelmezésére van szükség és lehetőség.
A faluból természetesen senki nem megy el a leendő szállodába
meghirdetett karácsonyi bulira, mint ahogy a lánnyal való találkozás
meghiúsítja Lars berlini utazását is. Olyannak tűnik ez a világ, mint a
tó, amelynek a jegébe befagyott egy mókus: nem engedi az ide kerülőket,
és főleg nem engedi a gyors változásokat – itt mindenhez időre,
elidőzésre van szükség. |
|
