Három (Three) 2010

Hanna és Simon negyven körüli berlini pár. Egymástól függetlenül megismerkednek Adammal, és mindketten beleszeretnek. Amikor kiderül, hogy Hanna terhes, nem lehet tovább halogatni a helyzet tisztázását.

[scg_html_vizszintes_vonal]

Eredeti cím: Three | Műfaj: feliratos német romantikus vígjáték | Rendező: Tom Tykwer | Játékidő: 119 perc | Zene: Reinhold Heil, Johnny Klimek, Gab-riel Isaac Mounsey, Tom Tykwer | A film forgalmazója: Cirko Film | Hazai mozi bemutató: 2011. március 3. | Főszereplők: Sophie Rois, Sebastian Schipper, Devid Striesow, Annedore Kleist, Angela Winkler, Alexander Hörbe, Winnie Böwe, Hans-Uwe Bauer

[scg_html_vizszintes_vonal]

Interjú Tom Tykwer rendezővel

(a teljes interjú a film honlapján: www.drei.x-verleih.de)

Korábbi filmjeihez képest a Három sokkal könnyedebbnek, szabadabbnak és játékosabbnak tűnik. A szakmai érettséggel járó feloldódás és lazulás teszi?

– Nem is tudom. Engem is meglep, hogy hirtelen mennyit nevetek a saját filmemen. Azt persze nem tudom, hogy mások is ilyen viccesnek találják-e. A humor is ízlés kérdése, és ebben a filmben néha elég drasztikusan jön elő. Ez a komédia klasszikus elve. Amikor különösen kegyetlenül bánnak az emberrel, egy lakonikus csavarral megjelenik a gyengéd irónia, elveszi a dráma élét, és megszabadít az élet terhétől, súlyosságától. Ezért tudjuk például Lubitsch filmjeit is újra meg újra megnézni.

Kívülről nézve az ön filmje a könnyed, szerelmi háromszög-filmekre emlékeztet, amilyen a Mindkettőt szeretem Lubitsch-tól vagy Truffaut Jules és Jim-je. Más filmek adták az ötletet?

– Nem egészen, bár természetesen bennem maradnak a filmek, amiket valaha láttam. Számomra egyértelmű, hogy ezek megtelepedtek a kollektív filmes emlékezetben, remélhetőleg magától értetődően, és így az én filmjeimben is jelen vannak. De tudatos megemlékezésről nincs szó, leszámítva azt az egy filmet, amelyet explicite megidézek. Amikor Simon elveszíti az anyját, felbukkan egy jelenet a Csoda Milánóban című filmből. Angela Winkler az abszolút ellentétét alakítja annak az anyának, aki a Csoda Milánóban-ban szerepel, mégis az egyik jelenetben ugyanúgy angyalként száll le az égből, mint Vittorio de Sica filmjében.

Különösen Sophie Rois-nál volt az az érzésem, hogy nincs is megírva a dialógus, magától ömlik belőle a szó. A forgatókönyv írásakor már Sophie járt a fejében?

– Igen, egyértelműen rá írtuk a szerepet. Tudtam, hogy rá van szükségem ennél a szövegnél. Ugyanakkor ő nem csak a szöveg alapján játszik. Igazán árnyalt a stílusa, rengeteget el tud mondani a tekintetével. Szerintem neki van az egyik leggyönyörűbb és árnyalatokban leggazdagabb arca egész Németországban. Az a fajta vonzó nő, akit szívesen látnék gyakrabban a filmekben. Képes kihozni ennek az alaknak a szerethető tulajdonságait, a nehéz oldalával együtt. Ami pedig Devid Striesow-t illeti, már egészen korán őrá gondoltam, még ha nem is volt olyan biztos, mint Sophie.

És Sebastian Schipper, aki nem is vérbeli színész?

– Noha már három filmemben játszott, ez a választás ugyanolyan meglepő volt – így visszatekintve –, mint amilyen egyértelmű. Többször adtam neki szerepet, mint más rendezők, ugyanakkor sokkal jobban kötődöm a rendezői munkásságához, amelyben mindig részt vettem. Előbb voltunk rendezők, mint barátok. Amikor erre a szerepre kerestem színészt, azt mondogattam, „Olyasvalaki kell nekünk, mint Sebastian Schipper”. Valaki, akiben megvan ez a speciális vonzerő; valaki, aki nem az a klasszikus szépfiú, nem úgy néz ki, mint egy szupersztár; de van benne intenzitás, fesztelenség, intelligencia, és ironizálni is tud magán. Keresgéltünk és keresgéltünk, aztán gondoltam egyet, „Miért ne kérdeznénk meg Sebastiant? Mégiscsak színész.” Amikor találkoztunk a kávéházban, rögtön tudta, miről lenne szó, és habozás nélkül belement.

A meleg szexjelenetek teljesen természetesnek tűnnek a filmben. Hogyan tudta ezt elérni?

– Nem volt nehezebb, mint bármilyen szexjelenet. A kérdés, hogy mennyire is vagyunk heterók, egy ilyen kontextusban felszínre kerül – ha egyáltalán nem idejétmúlt ilyen kategóriákban gondolkodni. Ráadásul rengeteg minden megy a moziban és a tévében, a Sírhant művektől a Shortbusig, ami már nagyon oldottan és szépen ábrázolja a szexualitást. Sose éreztem azt, hogy nagy különbség lenne egy heteroszexuális és egy homoszexuális jelenet elkészítése között. Hihetővé tenni ezt az intimitást mindig elég egyedi kihívás. Számomra az a jó szexjelenet, ami nem hoz zavarba, amikor nem vagyok feszült, amikor azt érzem, hogy a színészek – a nehézségek ellenére – jól érzik magukat.

Gondolja, hogy a film a homoszexualitáshoz és az édes hármasokhoz való liberális hozzáállásával a kapcsolatok mai helyzetét ábrázolja?

– Azt mindenképpen gondolom, hogy a normálisról való elképzeléseink nyitottabbá váltak, hála Istennek. Alapvetően mindannyian tudjuk, hogy a szexuális kategóriák, illetve az, hogy bizonyos nemű emberektől milyen viselkedést várnak el – az összes többi kötelezettséggel együtt, amit hagyunk, hogy a nevelés ránkkényszerítsen –, mindez egy olyan rendszerhez tartozik, ami felett elmúlt az idő. Ugyanakkor nem tudunk helyette egy igazán jó új alternatívát kínálni. A film pontosan ezt a köztes helyzetet próbálja meg ábrázolni, anélkül, hogy valamit különösen erősen sugallna. Egyszerűen csak arról van szó, hogy nézzük ezeket az elveszetten botorkáló alakokat egy nagyon nyitott történetben, aminek nincs is igazán vége. Tart valamerre a film, de a vége inkább csak a kezdet.

Mindig Johnny Klimekkel és Reinhold Heillel állítják össze a filmzenét. Hogyan kell elképzelnünk el a munkájukat?

– A forgatás előtt mindig van egy fontos megbeszélés, mert ellenzője vagyok annak a zenének, amit már a filmvágás közben, a vágószobában állítanak össze. A zene fontos dramaturgiai építőelem, az érzelmi hatás eszköze. Kifejezetten groteszk lenne a végén gyorsan a filmhez ragasztani a zenét, ahelyett, hogy a filmmel együtt fejlődne. Éppen ezért mi már korán összeülünk, sok anyagot felveszünk, témákat dolgozunk ki a szövegkönyv alapján, és megírjuk az első darabokat, amelyeket a forgatás alatt még mixelünk és finomítunk. Ehhez leülünk egy szobában egy számítógép, egy zongora és egyéb hangszerek társaságában, és játszunk. Legtöbbször már az írás alatt támad négy vagy öt ötletem egyes témákra. A Parfümmel és A bűn árfolyamá-val odáig is elmentünk, hogy egy nagy zenekarral készítettünk előre felvételt, amit már a forgatás alatt tudtunk hallgatni.

  • Díjak: Velencei Filmfesztivál Versenyprogram, 2010
Oszd meg!
  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük