A hazai mozik vásznára tegnap került föl A szoba című film, ami már hatalmas port kavart a díjkiosztókon és a négy főkategóriában Oscar-jelölést is kapott. Ez nem lehet véletlen. Lessünk egy pillanatra a kulisszák mögé és nézzük meg mi a stáb titka, hogy ekkora sikerre tettek szert ilyen rövid idő alatt.

Emma Donoghue regényét (ami a film alapjául szolgált) valós események ihlették, ami elborzasztó lehet az olvasók számára, de a tehetséges írónőnek sikerült egy teljesen más szempontból feldogozni a tragédiát. Ezt a fonalat viszi tovább Lenny Abrahamson filmadaptációja is, kiegészítve pár remek színészi alakítással. A forgatókönyvet maga az írónő készítette, így a könyv rajongóinak sem kell csalódottan haza menni a moziból.  Az új szempont, amit Donoghue megragad nem más, mint a szeretet középpontba állítása. Első hangzásra közhelyesnek hangzik tudom, de amint látták a filmet megváltozik a véleményük is.

Egy öt éves kisfiú nézőpontjából követjük végig az eseményeket és néha ugyanolyan ledöbbenten meredünk magunk elé, mint a kicsi Jack, aki életének első öt évét egy sufniban töltötte. Ez a sufni Jack-nek a világot jelenti, ez a Szoba. Ha a filmet párhuzamba állítjuk a felnőtté válásunk első fontos pillanatival nyilván találunk egyezéseket, hiszen gyerekként nekünk is csak a házunk és a család jelenti a világot. Jack viszont azt hiszi, hogy a szobán kívül nem létezik más. Pontosan ezt akarja elhitetni vele édesanyja, Joy, aki már lassan hét éve raboskodik a Szobában, ami számára csak egy kietlen börtön, egy szürke romhalmaz, ami elszívja az életerejét. Anyaként viszont legfőbb feladata, hogy megóvja gyermekét bármiféle veszélytől, ezért a Szobát védelmi funkcióval látja el és azt mondja Jack-nek, hogy a Szoba maga a Világ, így Jack minden nappal egyre kíváncsibb, míg Joy egyre jobban épül le testileg és lelkileg sosem mutatva érzelmeit és vakmerően szembeszállva mindennel, hogy Jack-nek élhető életet biztosítson.

Nem könnyű megemészteni a filmet. Mindvégig nyomasztó és belepi a sötétség, amiben csak egyetlen halvány fény pislákol, az anya és gyermeke közti szeretet. Ez a kulcsfontosságú motívum a műben, amit Donoghue kiemel. Költők, zenészek, festők szenteltek imádott édesanyjuknak egy-egy verset, dalt, illetve festményt, hogy megemlékezzenek, arról az asszonyról, akinek mindent köszönhetnek. Nos, ez a film elejétől a végéig egy szentély az anyaság előtt. Brie Larson-t (Scott Pilgrim a világ ellen, Kész Katasztrófa) még soha nem láttuk ilyen jól szerepelni. Lélegzet elállító a megjelenése a vásznon és játékával egészen a szívünkig hatol.  A Golden-Globe díjátadón meg is nyerte a legjobb drámai színésznőnek járó díjat és februárban szurkolhatunk neki az Oscar-gálán, mert i teljes mértékben megérdemli.

Jack szerepében a mindössze tíz (!!!) éves Jacob Trembley-t láthatjuk, akit elragadónak talált a nézőközönség. Egy öt éves gyermeknek még nincs kifejlődött egyénisége, így ráruháztak pár egyszerű, de meghatározó tulajdonságot, mint például a kíváncsiság, az elégedetlenég és a jóhiszeműség. Ezek mellett Jack nem érti anyja viselkedését, ezért folyton változtatja érzelmeit, annak megfelelően, hogy az események milyen hatással vannak rá, mivel az ő nézőpontját követjük végig a film alatt egy érzelmi hullámvasút részesei lehetünk, ami sokaknak megrázó lehet egy estére éppen, ezért a film kifejezetten azoknak ajánlott, akik nagyjából tudják miről szól a történet és lélekben megedződtek.

A szoba mély nyomot fog hagyni bennünk, de ha átengedjük magunkat a filmnek ráébredünk, hogy ez a film alapjaiban a legmélyebb és legőszintébb szeretetről szól. Nehéz feldolgozni az eseményeket és Brie Larson fájdalmasan zseniális játékát, éppen ezért nem garantált, hogy mindenkinek elnyeri a tetszését, de érdemes megnézni, hogy saját véleményünk legyen a filmről utána pedig egy kis időt tölteni édesanyánkkal, amíg csak lehetséges.