Ahogy eddig, ebben az évben is számtalan filmet mutattak be a hazai mozikban. Sajnos, mivel ezek közül csak néhányat láttam, ezért nem tudok egy teljes évértékelőt írni. Így csak azokat a filmeket tudom belevenni, amit legalább egyszer láttam.
A 12 év rabszolgaság
Az év egy nagyon erős filmmel indított, a 12 év rabszolgasággal. Sőt, olyannyira, hogy megkapta a legjobb filmért járó Oscar-díjat. Szerintem egy kicsit nagyobb volt a füstje, mint a lángja, de a témája önmagáért beszél. Még ugyanebben a hónapban került moziba a Banks úr megmentése, ami szerintem a lehető legszebb történet volt ebben az évben.
Banks úr megmentése
A filmben játszó színészek még hozzá is tettek a sztori hitelességét illetően. Persze, a fent említett film történetéhez nem érhet fel, de azért ez sem lebecsülendő. Február középen került moziba az év első magyar filmje, a Megdönteni Hajnal Tímeát. A filmet nagy várakozás előzte meg. Ellenben, nem aratott akkora sikert, mint reméltek. Ettől függetlenül szerintem ez egy nagyon kreatív történet és a humora sem elvetendő, igaz néha alpári. De ki az, aki még nem látott alpári homorú filmeket? Pár napra rá mutatták be a Műkincsvadász című filmet, ami szerény meggyőződésem szerint a „nagyot akart a szarka, de nem bírta a…..” jelenséget produkálta. Úgyis mondhatnám, hogy ez egy hatalmas lufi volt tele levegővel, de ennél semmivel sem több. A hatalmas színészgárdán kívül semmit sem tudott felmutatni. Nagyon sajnálom, pedig szerintem jobbat is ki lehetett volna hozni az egészből.
Non-stop
Még ugyanebben a hónapban érkezett a Non-stop, ami el tudta egy kicsit feledtetni velem az előbbi film által hozott rossz érzéseket. Azért mondom, hogy kicsit, mert ez a film is hagyott néhány kívánni valót maga után, pedig a két főszereplőre (Liam Neeson, Julien Moore) egyáltalán nem lehet panaszunk. Itt egy kicsit a rendezéssel volt a probléma, a történettel semmi. Ezután egy hónap kimaradt, legközelebb Áprilisban ültem be a moziterembe. Elég szegényes filmmel indítottam a hónapot, ugyanis Christian Clavier új filmét a Nagytudásúakat néztem meg. Arra számítottam az előzetes alapján, hogy könnyesre fogom nevetni magam, de sajnos nem így történt. A poénok elég elnyűttek voltak és egyiken-másikon érezni lehetett az izzadságszagot. A rossz élmény miatt legközelebb csak Májusban mentem moziban, hogy megnézzek egy lehetőleg ennél jobb vígjátékot és Rossz szomszédságot.
Ez azok közé a filmek közé tartozik, amiknél hálát adok, hogy elmúltam már 18 éves és minden gond nélkül válthatok rá jegyet. Ahogy a Megdönteni Hajnal Tímeánál, úgy itt is elég alpári a stílus, de ez mit sem von le a történet értékéből és színészek játékából, sőt inkább kiegészíti azokat, egésszé teszi. Jött a következő hónap, és ahogy az előzőben, akkor is egy vígjátékot néztem meg. Ez nem volt más, mint a Hogyan rohanj a veszTEDbe. Tudom, hogy hihetetlen, de ez a film is tetszett, éppen a komolytalansága miatt. Talán azért élveztem, mert azt láttam, hogy maguk a színészek is élvezték azt amit csináltak. Ez meglátszik a játékukon, és ezt nagyon díjaztam. Most szidhatnám, hogy itthon milyen ostoba címre fordították, de nem szidom, mert szerintem nem ez a lényeg.( A Million Ways to Die in the West) Nyáron került be a mozikba a Kavarás, amit már elvből sem hagyok ki, mert nagyon szeretem Adam Sandler-t, a humorát, a vígjátékait. Erre is úgy ültem be, hogy legalább szórakozok egyet, kikapcsolódok. Nem így történt, kellemesen csalódtam. Az igaz, hogy a poénok fele már nem volt ismeretlen számomra, de ennek ellenére tudott újat is mutatni, aminek különösen örültem. Két hétre rá egy újabb vígjátékot mutattak be, aminek szintén nem tudtam ellenállni, és végül úgy döntöttem, hogy nem várom meg, míg a leadja a tévé. Ez volt, a Szerelemre hangszerelve Mark Ruffalo-val és Keira Knightley-val a főszerepben. Hasonlóan a Műkincsvadászokhoz, ez is többet szeretett volna mutatni, mint amilyen valójában. Ez egy jó vígjáték volt, de időnként érezhető volt rajta, hogy olyan szeretne lenni, mint egy művészfilm, pedig nagyon nem volt az. Ezután egy kis szünet következett, mert éppen nem voltam itthon, ezért legközelebb csak Szeptemberben tudtam megnézni azt a filmet, amit már nagyon vártam, az első rész sikeressége miatt.
Ez volt a Delfines kaland 2. Az első rész után, ugyan senki nem várta a folytatást, de ettől még mindenki kíváncsian ült be a moziba, köztük én is. A rendezőváltás ellenére semmi különbséget nem éreztem a két film stílusa között. Ehhez hozzájárult, hogy a színészgárda ugyanaz maradt. A következő moziélményem az Emlékek őre volt, ami szintén egy elég kellemes film volt a számomra. Sajnos, azonban nem volt akkora visszhangja, mint amennyit megérdemelt volna. Október elején összeszedtem a bátorságomat és az eddigi vígjátékokhoz képest, most egy thriller néztem meg, a Holtodiglan-t. Ehhez tudni kell, hogy nem nagyon szoktam ilyen típusú filmet megnézni, de mivel tudtam, hogy ki a rendező (David Fincher), ezért mégiscsak kíváncsivá tett. Jól tettem. Az idei év összes filmélményét felülmúlta. Ezután következett egy háborús film, a Harag, ami egy kicsit visszarántott a földre a Holtodiglan után. Nem volt rossz film, de semmiképpen sem tudta ugyanazt az élményt megadni, mint az előbbi film. Azt azért hozzá kell tennem, hogy mindkét filmben a színészek zseniálisat alakítottak. Le a kalappal! Novemberben, megint egy olyan filmet sikerült megnézni, ami szintén felemelő élményt nyújtott.
Ez a Csillagok között, azaz Christopher Nolan legújabb remekműve. Mind a látványvilága, mind a története lehengerlő. Úgy látszik egyszer fent, egyszer lent. Ezt tudom mondani, miután megnéztem az Éhezők viadalának a következő részét, a Kiválasztott 1. felét. Sajnos, az első rész után kicsit csalódtam. Én ugyan még nem olvastam a könyvet, de akitől kérdeztem, az azt mondta, hogy a könyvben egészen másképp folynak a cselekmények. Egy hétre rá, végre olyan filmet sikerült megnéztem, amiben nem csalódtam, mert azt hozta, amire számítottam. Ez volt a Förtelmes főnökök 2. A lényeg az, hogy nem volt se több se kevesebb az első részéhez képest, ez nagyon szimpatikussá tette a filmet számomra. Ezután, folytatva a hagyományt, megint egy vígjáték következett, a Dumb és Dumber kettyó. Ez a film volt a csalódások csalódása, nem mintha egy akkora filmet vártam volna, főleg az első rész után. A probléma ott kezdődik, hogy meg sem közelíti elődjét. A rendezőket ismerve, nyugodtan lehetett volna egy sokkal jobb filmet is összehozni, de most már mindegy.
Exodus: Istenek és királyok
Decemberre eljött az, amire már nagyon régen vártam, az Exodus: Istenek és királyok. Annak ellenére, hogy mindenhol kellemetlen és rossz kritikákat kapott, nekem nagyon tetszett. Szerintem, az egész rendezés a helyén volt, tele ötlettel, a szereplők pedig remekül játszottak a jól ismert bibliai történetben. Az év végét is egy magyar filmmel zártam, a Swinggel.
A nem mindennnapi történet, a sziporkázóan jó színészi játék, a korabeli ruhák, a betétdalok és nem utolsósorban a látvány megkoronázta az év végét. A Swing, egy jó vígjáték tele humorral, drámai pillanatokkal. Fantasztikus volt az élő legendát, Törőcsik Marit látni a mozivásznon és persze a többi kiváló szereplőt Kulka Jánost, „a három gráciát” Ónodi Esztert, Csákányi Esztert, Törőcsik Franciskát, valamint Csuha Imrét és Mészáros Bélát. A Swing igazi közönségfilm.
Ez az év is egy termékeny év volt. Néha megbotránkoztatóan rossz, néha pedig egész jó, sőt kiváló filmeket lehetett látni. Olyan volt, mint maga az élet. Ilyen is, olyan is…
Trafikant András
