A korszak legnagyobb hajóját Belfastban kezdték építeni. A hajótest építése feszített tempóban két évet vett igénybe, majd a belső felszerelés és dekoráció létrehozása újabb egy évig tartott. A hajó 1912. április 10-én, déltájban futott ki a southamptoni kikötőből. Cherbourgban felvette két leggazdagabb utasát, Molly Brownt és John Astort, majd Írország déli partjai, Queenstown felé vette útját. Ez volt az utolsó szárazföldi állomása, mielőtt New York felé indult. Habár több figyelmeztető jelzést is kapott más hajóktól, amelyek a jéghegyek közelségére hívták fel a figyelmet, április 14-én este 11 óra 40 perckor – alig öt nappal az indulása után – jéghegynek ütközött. Április 15-én hajnali fél háromkor, kevesebb mint három órával a végzetes ütközés után már az Atlanti-óceán fenekén pihent.

titanic_09

A közel 270 méteres Titanic hosszabb volt, mint a korabeli New York legmagasabb felhőkarcolója, kormánylapátja pedig a maga 101 tonnájával nehezebb, mint Kolumbusz Santa Maria nevű hajója.

Egy harmadosztályú jegy mai áron 1300 dollárba került, a legdrágább első osztályú jegyekért fejenként 124 ezer dollárt kellett fizetni.

Az első osztályon a szalon belső dekorációját a versailles-i kastélyról mintázták.

A fedélzeten nem sokkal az ütközés után néhány utas még jégdarabokkal játszott.

Az első osztályon utazók egy része a mentés megkezdése után nem szívesen ment ki a hidegbe, mert kényelmetlennek tartotta a mentési folyamatot.

A hajón feleannyi mentőcsónak állt rendelkezésre, mint az utasok száma. Ráadásul a legtöbb mentőcsónakba kevesebb embert helyeztek el, mint ahányan biztonságosan elfértek volna. Az első vízre bocsátott csónak például csak 28 embert szállított, holott 65 ember is elfért volna benne.

Az áldozatok száma jól tükrözi az utasok társadalmi megoszlását: az első osztályon utazók 60 százaléka túlélte a katasztrófát, szemben a harmadosztályon utazók 25 százalékával.