A „KÖLTÉSZET” CÍMŰ FILM BURKOLT VAKMERŐSÉGE

Claude Mouchard 1941. február 1-jén született, és a Paris 8 egyetem professzor emeritusa, valamint a Poésie (Költészet) című folyóirat egyik főszerkesztője. Publikált esszéket (legújabb munkája: Qui si je criais, essai sur les oeuvrestémoignages dans les tourmentes du vingtième siècle – Laurence Teper kiadó) és versesköteteket (ismertebbek: L’Air – Circé kiadó és Papiers ! – Laurence Teper kiadó) is. Társfordítóként számos angol, amerikai, német, japán és koreai vers fordítója.

„Költészet”! Micsoda filmcím! – gondoltam, mielőtt láttam a filmet. Mit várhat a rendező egy ilyen címtől? Nem épp közönségcsalogató! Kinek juthat eszébe, hogy a „költészet” címerét tűzze zászlajára? Azon szoktam keseregni, hogy a „költészetből” manapság senki nem kér… „Ki az a senki?” Elsősorban a filmek közönsége, vagy még inkább azok, akik filmnek vélik a műsorokat sugárzó és gyártó bonyolult apparátust. Ebben a filmben a költészet szorosan összefonódik egy viszonylag idős asszonnyal. Az asszony mindennapi élete csak foszlányokban jelenik meg: ő gondoskodik unokájáról, egy mogorva tinédzserről, van szakmája, és egy féloldali bénulásban szenvedő idős úrról, akit csak „Elnök úr”-nak hív. Ugyanakkor a film képi világa jól tükrözi, ahogy szó szerint egyre virágosabb lesz a kedve, ahogy – kis mértékben bár, de – egyre szabadabb szelleművé válik. Néha megesik, hogy a szereplők közül valaki észreveszi –meghökken rajta vagy éppen elbűvölőnek találja – elegáns ruházatát. A látszólagos frissesség és törékenység azonban – a párták, a virágszirmok és a levelek – végletes határozottságot lepleznek.

Ez egy olyan film, amelynek nincs története, még akkor sem, ha a cselekmény egy bűnügyi nyomozással indul. A jelen pillanatai mindent beragyognak. Abban a pillanatban, amikor a mező közepén a nagymama szembetalálja magát a halott lány anyjával, és elfelejti, hogy miért is jött, megáll az idő: a cseppet sem romantikus jelen veszi át a terepet.

Ennek az egyszerre kemény és légies filmnek minden pillanatát át kell élni. A benne megjelenő, folyamatos változásban lévő emberi kapcsolatokkal ragadja meg az embert. Az Alzheimer-kórban szenvedő nagymama (akinek tekintete szakasztott olyan, mint De Kooning festőé), aki a betegsége miatt már nem figyel a külvilágra, üdévé, fiatalossá válik. Az érzéki sorok élettel telnek meg számára: színeket lát, vérvörös rózsák csoportját, madárdalt hall, és úgy hiszi, már-már érti, miről dalolnak – ahogy egy nap Virginia Woolf is azt hitte, akkor őrült meg.

Hogy hol a költészet ebben a filmben? Mindenütt! Az emberi kapcsolatok erejében ölt testet. Az utolsó költeményben, „Ágnes dalá”-ban az idős nő hangja a fiatalon meghalt lányáéba olvad: a két személyiség eggyé válik. A képen az anyát látjuk, amint egyenesen a néző szemébe néz, ajkán kezdődő mosollyal. Az egész filmet sokrétű allegória ragyogja be, bár ez a ragyogás kissé komor. A kérdést nem tudjuk szavakba önteni, de visszük magunkkal.

Claude Mouchard: A munka mely fázisában döntötték el a film a címét ?

Lee Changdong: Általában elég hamar kitalálom egy film címét. Az az érdekes, amíg nem adok címet neki, nem hiszek benne, hogy megvalósul. Néhány éve egy kis koreai faluban egy kollégista lányt többen megerőszakoltak. Sokáig nem hagyott nyugodni az eset, de nem tudtam, hogy fejezem majd ki a gondolataimat egy filmben. Először Raymond Carver novellájának címe jutott eszembe: « So Much Water So Close to Home », de ez banálisnak tűnt. Aztán egyszer, amikor a tévét néztem egy tokiói hotelszobában, ráéreztem a „Költészet” címre. A műsort valószínűleg álmatlanságban szenvedőknek szánták. Egy nyugodt folyót láthattunk, repülő madarakat, halászokat, amint kivetik a hálójukat, és közben olyan háttérzene szólt, ami meditációra ösztönzött. Ekkor határoztam el, hogy erről a kegyetlen eseményről szóló filmem címe si lesz. (Megj.: A „Si” koreai nyelven „Költészet”.) Ahogy megvolt a cím, világosan kirajzolódott előttem a főszereplő és a teljes cselekményváz. Véletlenül velem utazott egy régi jó barátom, aki történetesen költő. Elmeséltem neki az ötletemet, mire ő óvatosságra intett. Arra is emlékeztetett, milyen haragos voltam, amiért a korábbi filmjeim visszhangtalanok maradtak. Érdekes módon, ahogy hallgattam, mégis egyre biztosabb voltam magamban.

C. M. Mikor választotta ki a főszereplőt, Yun Junghee-t ?

A koreai közönség azonnal felismerte a történetet? Vagy esetleg az idősebb korosztály igen, a fiatalok nem?

L. CD. A harmincon aluliak aligha ismerhetik. A koreai filmművészetben éles generációs határok vannak. Már a kezdet kezdetétől fogva, azaz mihelyt kitaláltam ezt a hatvanas éveiben járó szereplőt, aki egyedül neveli unokáját, erre a színésznőre gondoltam. A személye magától értetődőnek tűnt. Nem foglalkoztam vele, hogy az elmúlt tizenöt évben nem állt kamera előtt. Az igazi keresztneve Mija, épp mint a filmbeli főszereplőé. Ez persze nem volt tudatos, csak véletlen egybeesés.

C. M. Mikor jutott eszébe az Alzheimer-kór gondolata?

Amikor másodszor találkozik a megerőszakolt lány anyjával (a mezőn), vajon szándékosan nem mondja el, amit el akart neki mondani, vagy azért nem teszi, mert hirtelen elfelejtette jövetele célját?

L. CD. Az Alzheimer-kór ötlete ugyanakkor hasított belém, amikor a cím, a hatvanas éveit taposó hölgy, aki egyedül nevel egy pubertás fiút, és aki életében először verset ír. Szinte ugyanabban a pillanatban kezd verset írni tanulni, amint elkezdi felejteni a szavakat. Ez a betegség egészen egyértelmű utalás a halálra. Ilyenkor végiggondoljuk azokat az emberi kapcsolatainkat, amelyek elmúltak, és azokat, amelyek megmaradtak. Amikor a film hősnője kimegy a mezőre, hogy beszéljen az áldozat anyjával, megigézi a természet szépsége, amelyből hamarosan ihletet is merít. Teljesen elfelejti, miért is jött valójában. Talán a betegsége miatt. A felejtés szörnyű dolog! De talán a „verse” miatt is felejt. A költészet néha elfeledteti velünk a valóságot.

C. M. A verstan tanár semmit nem árul el a versírás technikájáról. Inkább azt forszírozza, hogy fedezzük fel az életünkben a költészetet. A „látás” képességére tanít. Azt gondolom, így szövődik kapcsolat a költészet és a film között: a versírás és a filmforgatás vágya között.

L. CD. Ez teljesen így van. „A látás képessége” éppúgy szükségeltetik a költészetben, mint a filmművészetben. Ha megnézünk bizonyos filmeket, friss szemmel látjuk utána az életet. Míg ha másokat nézünk meg, utána csak azt vesszük észre az életből, amit akarunk. Vannak olyan filmek is, amelyek teljességgel „vakká” tesznek.

C. M. A költészet azonban itt tematikusan is központi szerephez jut a verstan szemináriummal és a versolvasó klubbal. Ugyanakkor az a folyamat, ahogy egy vers megszületik, a filmben mindenütt jelen van. Ez a film, sokkal inkább, mint azok, amelyeket eddig forgatott, olyan kapcsolatokat teremtenek, amelyek folyamatos változásban vannak, amelyek a kemény, nehéz pillanatokat kötik össze. A film valamiféleképp „nyitott”.

L. CD. Egy olyan filmről álmodtam, amely egy könyvoldalhoz hasonlít, amelyen egy vers szerepel, de sok benne az üres sor. Az üres sorokat a nézők tölthetik meg értelemmel. Ebben az értelemben egyetértek, a film valóban „nyitott”.

C. M. Így aztán sok olyan üres helyet hagyott, amelyek fontosnak tűnnek. A rendőr, aki szintén jár a versíró kurzusra, és aki illetlenségeket mond, akkor tűnik fel újra, amikor letartóztatják az unokát. Mija reakciójából arra következtethet a néző, hogy a nagymama tudta, hogy eljön a rendőr az unokájáért. Jogosan feltételezzük, hogy Mija feljelentette az unokáját? Ha igen, miért nem egyértelműbb ez a mozzanat?

L. CD. Ez Mija és a film titka. A nézőre hagyom, hogy megfejtse ezt a rejtélyt. Mija maga sohasem fedte volna fel a titkát. Mégis, van néhány erre utaló jel, talán elegendő is. Amikor sír az étterem előtt, és a felügyelő mellette áll; és mielőtt letartóztatják az unokáját, egyszeriben vesz neki egy pizzát, megkéri, fürödjön meg, levágja a lábkörmeit és elhívja a tini anyját… De én szándékosan nem akartam nyíltan utalni erre a mozzanatra. Inkább olyan helyzetbe szerettem volna hozni a nézőket, mint a középkori moralitás drámák. Egyfajta színjáték részesévé, amelyben a nézőnek kell meghoznia az erkölcsi döntést a sok hiányos információ birtokában, éppúgy, mint a főhősnek. Azonban ez a játék annyira visszafogott, hogy a nézőben nem is tudatosul.

C. M. Amikor a nagymama enged az „Elnök úr” közeledésének, vajon azt már azért teszi, mert pénzt akar tőle kérni? Szerintem csak később jut eszébe, hogy pénzt kérjen tőle. Vajon előzőleg elhatározta (hosszas töprengés vagy hirtelen jött késztetés után), hogy halála előtt „megajándékozza” ezzel az Elnök urat?

L. CD. Mi vette rá Miját, hogy „jótékonykodjon” ezzel az idős hímsovinisztával? Mielőtt végleg elhatározza magát, hosszan eltöpreng a folyó partján, ott, ahol a fiatal lány öngyilkos lett. Valószínűleg mélyen belemerül szövevényes gondolataiba. Az éretlen fiúk szexuális vágyára gondolhatott, ami a fiatal lány halálához vezetett és az idős úréra, aki könyörgött neki, hadd lehessen még egyszer utoljára férfi… Ellentmondásos, hogy végül rábólint. Valószínűleg pusztán szánalomból teszi. Később azonban maga mocskolja be ezt a cselekedetét azzal, hogy pénzt kér az öregtől. Szomorú, hogy így esett, de nem volt más választása.

C. M. Rímek, visszhangok, ismétlődő cselekedetek… A film ismétlődő vizuális elemekből építkezik: elsősorban virágokat, vörös virágokat látunk gyakran… bár a doktornőnél vörös művirágokat.

Egyik pillanatban a nagymama konyhájában vagyunk, a nagymama nézi a szennyes edényeket, a másik pillanatban a verstanfolyamon, kimondatik, hogy a költészet még a szennyes edényben is ott rejtőzik. Vagy amikor a nagymama kalapja beleesik a vízbe, ami felidézi a lány öngyilkosságát (és a filmvégi jelenetet, amikor egy holttestet sodor a víz), sőt azt is mondhatjuk, hogy a víz felszínén lebegő kalap enyhíti ezt a kezdeti képet…

L. CD. A vörös virágok a vérrel kapcsolatosak. Gyakran a szépség a csúfságra mutat. A művirágok néha nagyon szépek! A vízbe hulló kalap a kislány öngyilkosságára és Mija sorsára utal.

C. M. Éppúgy nyitott marad a film vége is. Hová ment a nagymama, miután hátrahagyott egy költeményt? Nem tudjuk, megelégszünk a hiányával, amikor halljuk, ahogy felolvassa a versét.

L. CD. Itt is a nézőre bíztam, hogy töltse ki az üres mezőt. Még akkor is, ha vannak nyomok. A folyó sodra az utolsó jelenetben azt sejteti, hogy Mija is a fiatal lány sorsát vállalta. Ott van az a jelenet is, amikor elgondolkodik, miközben a földre hulló sárgabarackokat nézi.

C. M. Ágnes dala: a nagymama hangja lassanként a fiatal lányévá változik, összemosódik vele. Erről van szó?

L. CD. Ágnes volt a halott lány keresztségben kapott neve. Mija az ő nevében írja az egyetlen költeményt, amit a világra hagy. A nagymama azt mondja el, amit szerinte a lány akart volna mondani e világtól távozóban. Azt mondhatjuk, ebben a versben egyesülnek.

C. M. Az imént azt állította, ez a film egy kérdés: mit jelent a költészet napjainkban, amikor haldoklik. Azt is említette, ebben a kérdésben a „költészet” szó felcserélhető a „mozi” szóval. Az Ön költészetértelmezése tükröződik abban a gondolatmenetben, ami a filmet meghatározza?

L. CD. Egyszerűen fel akartam tenni ezt a kérdést a nézőknek! Nekik kell válaszolni rá! Mégis, van valami, amit a költészettel kapcsolatban el akarok mondani: a nagymama arról énekel, mit gondol és érez egy másik ember – helyettem. Ha valaki megkérdezné tőlem, miért készítek filmeket, azt válaszolnám neki: „Az Ön történetét mesélem el Ön helyett”.