Desierto: Az ördög országútja – Interjú a szereplőkkel

A Vulture magazin a Moises szerepét alakító Gael García Bernalt kérdezte filmbeli szerepéről, illetőleg saját viszonyulásáról a film által felvetett problémakörhöz, és arról, vajon képviselhet-e a mozgókép progresszív hangot a napjaink plurális világa által felvetett égető társadalmi kérdésekben.

Desierto: Az ördög országútja

Vulture: Amikor megtudtad, hogy mexikói filmesek készítik a filmet, ez befolyásolt abban, hogy igent mondj a felkérésre?
Bernal: Igen. Mire Jonástól megkaptam a felkérést, már volt szerencsém néhány olyan projekten dolgozni, amely ezekkel a problémákkal volt kapcsolatos. Az Amnesty Internationalnek készítettem néhány rövid dokumentumfilmet Los Invisibiles címmel, és egy témába vágó egész estés film, a Chi é Dayani Cristal? készítésében is részt vettem. Mindez segített abban, hogy eljátsszam ezt a karaktert, és így már a saját tapasztalataimat is bele tudtam rakni a filmbe.

Jeffrey Dean Morgan játssza a rémisztő negatív hőst, aki szabályosan üldözőbe veszi az Ön karakterét és a többieket, akik Mexikóból próbálnak eljutni az Egyesült Államokba. Mit jelent Önnek Sam karaktere? Gonosz embernek találja? Sok összetevőből épül fel a karaktere, vagy csupán egy jellemvonást kívántak vele ábrázolni?

Azt mutatja meg, milyen szörnyű hatással jár a gyűlöletbeszéd. Azt hiszem, ez ő. Ő a szörnyeteg abban az egyenletben, amely a migrációról való beszédet írja le. A szörnyeteg pedig a gyűlölet narratíváját képviseli, amely egy létező dolog. A hősök pedig a migránsok.

Mit remél, mibe tudják majd legjobban beleérezni magukat a nézők a filmben és az Ön szerepén belül?
Az említett narratíva következményeit akartuk ábrázolni – amely narratíva egyébként nemcsak az Egyesült Államokban létezik, hanem szerte az egész világon jelen van, és amely bűnözőkként mutatja be a migránsokat. Teljesen rosszul közelítjük meg ezt a kérdéskört. Tudja, nem azt a csoportot tesszük meg bűnözőnek, akik valóban azok. Ahelyett, hogy természetes jelenségként fognánk ezt fel, olyasmiként, aminek jelen kell lennie a világban ahhoz, hogy az ember létezhessen – ahhoz, hogy élet létezhessen a Földön –, bűnözőknek állítjuk be őket. És egy csomó ember nagy hasznot húz a kriminalizácójukból. Nemcsak a seftelők és a korrupt intézmények, de napjainkban már az elnökjelöltek is. Szóval ijesztő a helyzet, mi pedig próbáltuk kihangsúlyozni, micsoda képmutatás, hogy hagyjuk, hogy továbbra is létezzen ez a gyűlöletnarratíva.

Előadóművészként úgy érzi, felelőssége van ennek a párbeszédnek az alakulásában, vagy csak személyes késztetést érez, hogy részt vegyen benne?
Azt hiszem, mindkettő. Ugyanis bizonyos értelemben hihetetlenül privilegizált helyzetben vagyok azzal, hogy magam dönthetek arról, hol szeretnék élni. Az emberiség nagy része nem rendelkezik ezzel az előjoggal. Szóval ezen előjog birtokában, és a magam szerencséjével felelősségtudatosnak kell lennem.

(…) Semmit nem érdemes csak a szórakozás kedvéért csinálni. És felelősen kell bánnunk a szabadságunkkal: beszélnünk kell a közjóról, fel kell hoznunk kérdéseket, kiteregetni a problémákat, és reflektálni rájuk. Így aztán bele kellett dolgoznom ebbe a szerepbe mindent: azt, amit érzek, de a felelősségérzetemet és a szerencsémet is, hogy olyan élet adatott meg nekem, amilyen.

Ez egy olyan év, amire ha visszatekintünk majd, tényleg azt mondhatjuk, hogy egy csomó minden felszínre tört a közbeszédben. Csakhogy egy olyan időben élünk, amikor több közösségnek lett hangja, mint korábban bármikor, és ezeket a hangokat immár meg is hallják, míg ugyanekkor viszont intézményi szinten megpróbálják visszaszorítani őket azok az erők, amelyek fenyegetve érzik magukat az őrségváltástól, és attól, hogy kinyílik a világ. Hogy érzi, milyen szerepet játszhat ebben a folyamatban a mozgókép mint progresszív hang?

Ez egy érdekes dilemma, mert nem terhelhetjük rá ezt az egészet a filmre. Úgy fogalmaznék: a filmek nem mondhatják azt magukról, hogy „Én fogom megváltoztatni a világot”. Ez túl nagy felelősség. Nemcsak ez, hanem ha egy film csupán erről az egy dologról szól, az nem lesz egy jó fim. A filmnek fel kell tárnia a többi jelentésréteget is. Az a film képes túllépni önmagán, amelyik rávilágít a képmutatásra, ami a problémákat új megvilágításba helyezi, és eddig nem látott oldalukról mutatja meg a dolgokat. De nincs erre bevett formula. Hogy milyen helyet foglal el most ebben a film? Ezt nagyon nehéz megmondani. Egy széttöredezett korban élünk, amikor a számos jelenlévő hang rengeteg különböző nézőpontot vet fel, és csak az idő fogja megmutatni nekünk, hogy a film túl fog-e lépni a saját határain vagy sem.

Desierto: Az ördög országútja

Oszd meg!
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük