Az egész világ nagyon várta Johnny Depp visszatérését. A 76. cannes-i filmfesztiválon debütált a Jaenne du Barry – A szerető, amit a közönség vastapssal és óvációval fogadott. A hétperces tapsvihar a színészt is könnyekig hatotta. Október 12-én pedig a magyar mozikba is megérkezik a Madamme du Barry és XV. Lajos király kapcsolatának története. A film rendezője, Maïwenn és a film főszereplője, Johnny Depp exkluzív interjúban mesélt a forgatásról, a szerepeikről, a stábról és a forgatáson szerzett tapasztalataikról.

Beszélgetés a rendezővel, Maïwenn-nel

Mi késztetett arra, hogy filmet készíts Jeanne du Barry alakjáról?

Az egész akkor kezdődött, amikor 2006-ban láttam Sofia Coppola Marie Antoinette című filmjét. Amint Jeanne megjelent a filmvásznon, lenyűgözött a karaktere, amelyet Asia Argento játszott. Egyből erős kapcsolódást éreztem vele, és hiányoltam őt, amikor éppen nem volt a képernyőn. Jeanne du Barry elcsábított engem, mert ő egy káprázatos vesztes. Talán azért, mert az ő élete hasonlít az enyémhez, de nem ez az egyetlen oka. Szerelembe estem vele és a korszakával. Belemerültem egy róla szóló részletes életrajzba, és már akkor éreztem, hogy filmet kell készítenem róla, de ezt tíz évre meghiúsította a téma megragadásával kapcsolatos illegitim érzés. Minden alkalommal, amikor elkészültem egy új filmmel, újra belemerültem az életrajzba, de soha nem sikerült diadalmaskodom a kisebbrendűségi érzésem felett.

Mi változtatta meg ezt?

Azok a tapasztalatok, amelyekre szert tettem minden egyes általam rendezett filmmel. Azután történt, hogy befejeztük Az én szerelmem című film forgatását, minden elrendeződött, és úgy éreztem, képes vagyok megbirkózni vele a forgatáson szerzett tapasztalataimból és az idők során kialakult filmrajongásomból táplálkozva, ami lehetővé tette számomra, hogy a megtekintett korabeli filmeken keresztül felismerjem, mi az, ami tetszett, és mi kevésbé. Mindez lehetővé tette számomra hogyan készíthetnék egy filmet Jeanne du Barry-ről, tudatában annak, hogy ez mekkora munkával jár.

Hogyan kezdtél hozzá a forgatókönyv megírásához?

2016 és 2019 között teljes mértékben a forgatókönyv megírásának szenteltem magam, nagyon fegyelmezetten, minden nap. Ezt szinte akadémiai módon kellett megtennem ahhoz, hogy el tudjak mélyedni a korszakban; mindent elolvastam, amit Jeanne-ról találtam, és azt használtam, ami tetszett. Ez a munka adta az alapját egy forgatókönyvnek, amelyről aztán a felesleges lenyirbáltam, hogy eljuthassak az első verzióig, amely Jeanne történetét meséli el születésétől haláláig. Mivel meg akartam védeni őt, részletesen kellett beszélnem róla, hogy megértsem ezt a nőt, aki XV. Lajos halála után tovább szeretett, és továbbra is tevékenyen töltötte az életét.

Mi késztetett arra, hogy a történetet Jeanne du Barry XV. Lajossal való szerelmi viszonyára összpontosítsd?

Nehéz elszakadni egy „klasszikus” életrajzi filmtől, ha ennyire szeretsz egy karaktert. Ha úgy döntenék, hogy a történetet Jeanne és XV. Lajos kapcsolatára összpontosítom, az azért van, mert ez vezetett a bukásához. Minden, ami a Versailles-ból való távozását követte, ennek az időszaknak a közvetlen eredménye, amelyből egy olyan címkével kerül ki, amelytől soha nem fog megszabadulni: a király szajhája. Azonban meg vagyok győződve arról, hogy többet érdemelt volna annál, mint hogy ennyire lefokozzák őt. Ezért utalok a gyerekkorára, a fiatalságára, és arra, hogy mi történik a király halála után. Az összes közül egy könyv különösen megragadott engem, a Goncourt fivérek által írt: ez indokolatlanul vádló volt.

A filmedben azt mutatod meg, hogy a nők ugyanúgy támadják őt, mint a férfiak…

Ez az, ami ezt a történetet időtlenné és modernné teszi, anélkül, hogy túlzásba esnénk. Amit Jeanne elszenvedett, az közvetlen visszhangra talál jelen korunkban.

Mi volt Teddy Lussi-Modeste hozzájárulása az írás e fázisához?

Teddy az utolsó szakaszban érkezett. Három év önálló munka után úgy gondoltam, hogy az én verzióm nem elég éles. Szükségem volt – ahogyan minden filmemnél – egy új pillantásra, véleménycserére azzal kapcsolatban, hogy mely dolgokon javítsak. Teddy, egy barátom, akivel közös nyelvet beszélünk, megfelelő személynek tűnt. Vele a megbeszélések gördülékenyek. Nem szabad megfeledkezni Nicholas Livecchiről sem a film készítéséről szólva, aki felügyelte a forgatókönyv különböző verzióit, és részt vett a szinkron megírásában. Megkértem Emmanuelle Bayamack-Tam-et is, hogy segítsen nekünk a szinkronizálásban, akartam az ő filmfelvételét, írását is. Néha megragadom a lehetőségeket, hogy találkozzak és véleményt cseréljek olyan emberekkel, akiket csodálok. És ő az egyik író, aki a leginkább előrevitt engem az elmúlt években.

A király lányainak karakterein keresztül mintha egy komikus szálat is kapnánk a történetben. Ennek mi az oka?

Valóban úgy gondoltam rájuk, és úgy írtam meg őket, mint egyfajta Drizella és Anasztázia a Hamupipőkében, ennek a romantikus kontextusnak a középpontjában. Azt akartam, hogy ez a film egyfajta tündérmese legyen. Még arra is gondoltam, hogy „Egyszer volt, hol nem volt” hangbemondással kezdődjön a film. Ezt a fajta humort szerettem volna, amelyet bizonyos jelenetekben meg is találunk La Borde-nál, a király első számú komornyikjánál, akit Benjamin Lavernhe alakít – ő egy teljes mértékben kitalált karakter, aki a szabadságot szimbolizálja, amelyet csak azért engedtem meg magamnak, mert ismertem az idők valóságát az utolsó részletekbe menően.

A JEANNE DU BARRY valószínűleg a legkevésbé beszédes filmed. Miért döntöttél így?

Azt hiszem azért, mert ez a korszak ezt inspirálta bennem. Be kell vallanom, hogy nem igazán tudom, honnan erednek egyes vágyak, ezért nehéz őket igazolni. Mindenesetre minden új filmnél új narrációs formákat akarok kipróbálni; ez a film nemcsak nem túl beszédes, de hosszan tartó hangalámondása van. El akartam menekülni a korábbi filmjeim színpadra helyezési stílusaitól. A változás vágya. Új tájak. Új nyelvi formák.

Említetted a jelenet-elrendezést. Hogyan képzelted el a vizuális atmoszféráját ennek a filmnek?

Már nagyon korán eszembe jutott, hogy mit szeretnék. Ez viszonylag lassú tempójú film (amelyet nem korlátoz a történelmi rekonstrukció), a tizennyolcadik századi festményekhez nagyon hasonló képekkel, és kevés közeli vagy túl gyorsan vágott jelenettel. Röviden: egy olyan mozifilm, ami az általam egészen mostanáig készítetteknek az ellenkezője, amelyben felvételeket még a helyszíni forgatás előtt kell megalkotni. Nálam általában a technika alkalmazkodik a színészekhez. Itt ennek ellentettjének kellett történnie. Azt akartam, hogy a kamera legyen a film sztárja. A fény! Az operatőr! Így történt, hogy késve fedeztem fel Barry Lyndont. Ez hatalmas megdöbbenés volt. És megvigasztalt engem az a gondolat, hogy ne törjem meg a klasszikus filmek jogszabályait modern jelenet-elrendezéssel. Szerintem az érzelem inkább klasszikus, mint modern formában érezhető, és ebben a szerelmi történetben az érzelmek a legfontosabbak.

Miért döntöttél úgy, hogy 35 mm-es tekercsre veszed fel a filmet?

Először is, a nézői ösztönöm miatt. Mert amikor a korabeli filmeket digitálisan veszik fel, a mozgás túlságosan úgy érződik, mint egy videó, mondhatni mesterkélten. Túlságosan távol áll a festmények korábban említett gondolatától. A 35 mm-nél van szemcsésség, a színek megfelelnek a valóságnak, egyszerűen pazar. Azt tudtam, hogy a „csapó!” felkiáltás különös feszültséget teremtene, mert annak érdekében, hogy takarékoskodjunk filmmel, kevesebb lehetőség lett volna a hibázásra a kamera előtt és mögött. Tudtam, hogy ez hatással lesz a színészekre, egyenértékűen azzal a nyomással, ami Versailles-ban létezett, ahol a spontaneitás aligha volt kötelező az interakciók/megnyilvánulások során.

Miért Laurent Dailland-t választottad operatőrnek?

Már számos operatőrrel találkoztam, mielőtt megtaláltam azt, akivel közös nyelvet beszélek. Olyan valakit, akiben látok referenciát, és aki szintén lát bennem valamit. Laurent volt az a valaki. Találkozni akartam vele, mert tetszett a munkája Valérie Lemercier ALINE – A SZERELEM HANGJA című filmjében, és még tágabban az eklektikus aspektusa a filmográfiájának (ASTERIX ÉS OBELIX: A KLEOPÁTRA-KÜLDETÉS, A VENDÔME TÉR ASSZONYA, WELCOME). Tényleg ő volt az. Laurent-nak olyan bölcsessége és tekintete van, amely tökéletesen kiegészíti az impulzív jellememet, miközben tiszteletben tartja a vágyamat – valami klasszikus, szép tiszta irányába menni.

A filmezés részben Versailles-ban történt. Hogyan kerülöd el, hogy hatalmába kerítsen a hely?

Versailles-ban csak hétfőnként lehet forgatni, amikor a közönség elől zárva van, és akkor is csak bizonyos helyeken: kültéren, a Királyi-kápolnában, a Tükörcsarnokban és a Herkules szalonban. A belső terekben tilos gyertyát, füstölőt, illetve bármi olyat használni, ami károsíthatja a helyet. Ezek valós korlátozásokat jelentenek egy operatőr számára. Ez megmagyarázza, miért döntöttem úgy, hogy bizonyos jeleneteket stúdióban rekonstruálok, mert azt akartam, hogy semmi ne akadályozza a képalkotási folyamatot. A Versailles-jal kapcsolatos kérdésre visszatérve, úgy döntöttem, hogy Jeanne csodálkozó szemein keresztül filmezek, a spontaneitásával. Jeanne élvezte, hogy ezeken a helyeken tartózkodhatott, és nem kerekednek felül rajta!

Jeanne Du Barry

Az egyértelmű volt, hogy te és nem más játssza Jeanne du Barry-t?

Nem döntöttem el azonnal, de azt hiszem, legbelül mindig is ezt akartam. A korábbi filmekben olyan szerepeket adtam magamnak, amelyek a rendezői funkciómhoz kapcsolódtak. Sokáig azt hittem, hogy nem játszhatok el olyan valakit, aki túlterhelt az élet megpróbáltatásaitól. Hogy ez rövidre zárná a kapcsolatomat másokkal a forgatáson.  De a filmjeimmel szerzett tapasztalatok meggyőztek arról, hogy meg kell tennem. Készen álltam. Nyilvánvalóan vannak más színésznők is, akiket kedvelek, és akikkel forgatni akarok, illetve akiknek Jeanne-hoz hasonló karaktere van. De túl fájdalmas lett volna másra bízni ezt a szerepet! Óriási lett volna a frusztráció. Túl jól ismertem a karakterét túl közel éreztem magam hozzá ahhoz, hogy átadjam másnak a karakterét. A filmben a rendezés és a szereplés létfontosságú és elválaszthatatlan kérdés volt.

Miért döntöttél úgy, hogy XV. Lajos szerepét Johnny Deppre bízd?

Három évig írtam egy francia színésznek, aki végül nem volt hajlandó elolvasni a forgatókönyvet. Beletelt egy ki időbe, amíg megemésztettem a csalódottságomat, mielőtt egy másik francia színésznek ajánlottam volna a szerepet, aki nagyon gyorsan igent mondott, de egészségügyi okok miatt fel kellett adnia. Onnantól, bevallom, már nem vágytam francia színészre a szerepben. Aztán egy barátom azt javasolta, hogy készítsek egy listát álmaim színészeiről, figyelmen kívül hagyva a határokkal és a nyelvekkel kapcsolatos kérdéseket. Hármat tudtam elképzelni. Megpróbáltam felvenni a kapcsolatot a listán második helyen állóval, mert ő tűnt a legmegfizethetőbbnek. És két hónapot kellett várnom, mire az ügynöke asszisztensétől szűkszavú visszautasítást kaptam, fikarcnyi magyarázat nélkül. Amikor eldöntöttem, hogy megpróbálom a lista első helyén álló Johnny Deppet, nem fűztem hozzá sok reményt. De nem is tévedhettem volna nagyobbat: két héttel később találkoztam vele Londonban, és azonnal igent mondott. Elsősorban azért szerettem volna őt erre a szerepre, mert egész egyszerűen hosszú ideje nagy csodálója vagyok a munkásságának. És azért is, mert ebben a szerepben, amely inkább a tekintetekről és a csendről szól, mint a szavakról, úgy tűnt, a múltban betöltött szerepei (OLLÓKEZŰ EDWARD, BENNY ÉS JOON) miatt is ő az ideális színész az ilyen típusú szereplő válogatásához. Van valami Buster Keaton-os Johnnyban. Végül megéreztem benne a szerep romantikus oldalát, a túlérzékenysége a filmem XV. Lajosának felel meg.

Hogyan építetted fel a színészgárda többi részét?

Írtam Pascal Greggorynak, akinek a legelső filmemnél, a PARDONNEZ-MOI-nál nyújtott támogatását sosem fog elfelejteni, és Pierre Richardnak. Pierre-rel egy gyermekkori álmom vált valóra. Már régóta szerettem volna vele dolgozni, de ütemezési okok miatt ez soha nem sikerült. A találkozásunk beteljesítette az álmomat. A hatalmas tehetsége mellett nincs is nála kedvesebb! Jeanne férjének szerepét közvetlenül Melvin Poupaud-nak ajánlottam, mert Melvil is nagyon összetett személyiség, figyelemfelkeltő és kemény. Kezdettől fogva India Hairt szerettem volna XV. Lajos lányaként, és Benjamin Lavarnhe-t, akit a RADIOSTARSBAN fedeztem fel, első inasnak. A karizmája nagy benyomást tett rám, és úgy éreztem, nagyszerű lenne egy vígjátékban. A többi szerep esetében a normál meghallgatási folyamaton mentem keresztül.

A színészekkel való együttműködésed különbözött a korábbi filmjeidnél?

Igen, mert most először nem volt improvizáció. A munkamódszereimet ennek megfelelően változtattam úgy, hogy a forgatás előtti felolvasásokat is először szerveztem. De bevallom, ezek alatt is próbáltam megnézni, mit hozhat egy-egy improvizáció… azonban azonnal éreztem, hogy ez a rossz út. Aztán a forgatáson szinte minden jelenet előtt próbáltunk, egyszer az operatőrrel, egyszer pedig a forgatókönyv-felügyelővel szervezve. Ismét az ellenkezője annak, ahogyan általában dolgozom.

Hogyan irányítasz valaki olyat, mint Johnny Depp?

Johnnyban számos paradoxon rejlik. Tud kedves, engedelmes lenni, de ha valami zavarja őt, akkor hirtelen nem akarja azt tenni, ami le van írva. De ez a zavarba ejtő viselkedés számomra mindenekelőtt egy, a miénktől eltérő amerikai rendszer következményének tűnik, ahol a sztár a döntéshozó, és a rendezőknek kell alkalmazkodniuk hozzá. És még ha nem is ő a legamerikaibb amerikai színész, sosem könnyű megváltoztatni a szokásokat. Az együttműködésünk során sokat tanultam, sok ötletet hozott, nemcsak relevánsakat. De máskor az írott szövegnél akartam maradni, és nem adtam meg magam.

Kikkel vetted körül magad egy korabeli film készítéséhez fontos pozíciók betöltését illetően: a jelmezekre, a hajra, a sminkre és a díszletre gondolva?

Ahogyan a látványtervező csapat esetében, a divat világából akartam embereket hívni. Azt tapasztalom, hogy gyakran kreatívabbak, mint a forgatócsoportok, mert szabadabbak, és a művészet különböző formáiból táplálkoznak, ezáltal nyitottabbak.

Ezen a filmen, amely eltér a korábbi filmjeidtől, hogyan sikerült a vágás?

Laure (Gardette) vágta az összes filmemet, kivéve AZ ÉN SZERELMEM-et. A vágást nélkülem kezdte el, mert szükségem volt egy kis szünetre a forgatás után. Amikor csatlakoztam hozzá, valószínűleg ez volt az első alkalom, hogy ilyen pontos elképzelésem volt arról,, hogyan kell az egyes jeleneket megszerkeszteni. Másrészt ez az első alkalom, hogy ennyire keveset kellett hajtani – 35 mm-nél ez elkerülhetetlen. Csak 80 órát. Ez természetesen nehézségeket okoz, de szerettem a ritmust a nehézségeken keresztül megtalálni. Mint mondtam, a történetmesélés egy másik formájával akartam szembesülni.

A hangbemondás jelen volt a forgatókönyvben?

Igen. Azt akartam, hogy ez a beszéd megőrizze az általam felidézett elbeszélés/történet szellemét, de egyben és mindenekelőtt azért, mert lehetővé tette számomra, hogy átutazhassam az éveket a történeten belül, és információt adjak Jeanne-ról, különösen mindarról, amit Versailles-ból való távozása után tapasztalt.

Mikor kezdtél el gondolkozni a film zenéjén?

Stephen Warbeckkel dolgoztam a POLISSE című filmem óta. Nagyon korán, a DNA forgatása közben beszélgettem vele a Jeanne du Barry-ről, és elmagyaráztam, hogy a zene központi szerepet fog játszani a filmben. Stephen már a forgatás előtt elkezdett komponálni, miután adtam neki néhány szempontot: klasszikus az anakronizmus elkerülése végett, a könnyfakasztó és melodramatikus témák kategorikus elutasítása… mint a BARRY LYNDON című film esetében, ahol a zene nem támogatja a képeket, hanem inkább ellentétes velük. Az együttműködés Stephennel intenzív volt, de mindig könnyű, mert nagyon szerény, nagyon figyelmes, és mindig a film szolgálatában áll, nem az egóját helyezi előtérbe. Néha bonyolult volt, mivel ő Londonban él, de jól haladtunk, amikor Párizsba jött. Nagyon elégedett vagyok a végeredménnyel, ez egy klasszikus zene, amit a film nélkül is lehet hallgatni, önmagában véve.

Interjú Johnny Depp-pel

Mi volt az első reakciód, amikor Maïwenn felajánlotta neked XV. Lajos szerepét a Jeanne du Barry-ben?

Nem minden kapsz ilyen ajánlatot, ahogy azt el tudod képzelni. (Nevet.) Soha nem gondoltam volna, hogy valaki valaha felajánlja nekem, az amerikainak, Franciaország királyának szerepét. Szóval, amikor megkaptam ezt a javaslatot, természetesen izgatott voltam. Végeztem egy kis kutatást arról, hogy ki talált ki ilyen projektet, és elég őrült volt ahhoz, hogy rám bízza XV. Lajos szerepét, aztán megnéztem az összes filmjét. Elolvastam a nagyon jól megírt, nagyon alapos kutatásra épülő forgatókönyvét Versailles kulisszatitkairól, a korabeli, elegánsan palástolt hatalmi harcokról, amelyben finoman szövi a kapcsolatokat a XVIII. század és korunk között, anélkül, hogy leegyszerűsített anakronizmushoz folyamodna. De az első beszélgetésünk volt az, amely igazolta ezeket a pozitív érzéseket. Úgy éreztem, mintha egy lelkitárssal találkoztam volna. Valaki szenvedélyessel, aki évek óta teljesen elkötelezte magát ennek az őrülten ambiciózus projektnek. Valójában csak egy kérdésem volt hozzá: „Biztos, hogy engem akarsz erre a szerepre és nem egy francia színészt?”. Biztosított arról, hogy már hónapok óta lát engem ebben a szerepben, minden nyelvi problémán felülemelkedve. Amikor valaki ennyire precízen és lelkesen magyarázza a filmjét és azt, hogy hogyan akarja megcsinálni, téged is megerősít, hogy hisz benned, akkor a kétségek egyszerűen eltűnnek. Így lelkesen fogadtam el. Annál is inkább, mert biztos voltam benne, aki készen áll arra, hogy felvegye a harcot mindazzal, amit ez a forgatás képviselni fog – a korszakkal, tekintélyes és megfélemlítő helyszínekkel és a több száz statisztával. Ehhez nem fért kétség.

Innentől hogyan hoztad létre ezt a XV. Lajost? Azzal kezdted, hogy életrajzokat olvastál róla vagy kizárólag a forgatókönyvre hagyatkoztál?

Általában csak a forgatókönyvvel kezdek. De amikor egy történelmi személyiséget játszol, ráadásul egy olyan országban és nyelvben, amely nem a sajátod, akkor az nyilvánvalóan további felelőséggel jár, ami arra késztet, hogy próbálj meg minél többet megtudni a karakterről. Szóval sokat merítettem két elég részletes életrajzból, amelyet a projekt kísérésére felbérelt szakértők egyike készített, aki teljesen elsajátította a témát. Amit mélyebben megvizsgáltam, az nem annyira a nagy T betűvel írt történelem volt, hanem a XV. Lajos körüli kis történetek, a mindennapok anekdotái, mit szeretett enni, inni… ezekre támaszkodtam, hogy felépítsem ezt a karaktert megannyi identitással, akit például a királyi protokoll kötelez arra, hogy minden nap más-más közönséget szólítson meg, minden alkalommal másként és rendkívüli pontossággal, a legkisebb eltérés nélkül. Csak Jeanne előtt válik a király újra férfivá. Izgalmas elképzelni, mi játszódik le annak az agyában, aki kénytelen mindent felosztani. Olyan életet élni, ami majdhogynem percről percre előre meg van írva… csak néha betör a váratlan, és egyre több időt követel Jeanne du Barry-vel.

Megváltoztatta-e a franciául való színjátszás a kezdeti szakaszban a karakterrel kapcsolatos munkamódszeredet és az előadásmódodat a helyszínen?

Először is, hiába, hogy beszélek egy kicsit franciául, ahhoz, hogy minél közelebb kerüljek a XVIII. századi francia nyelvhez, egy olyan magántanárral dolgoztam, aki például a kiejtés terén rendkívül hatékony volt. A célom az volt, hogy a lehető legnagyobb mértékben elszakadjak ettől a kérdéstől, hogy a szavak a lehető legtermészetesebb módon kerüljenek ki a számból, és a színészetre, illetve a színésztársaimra tudjak koncentrálni. Hogy felfedezzem azt, ami a szavak mögött van, ahogyan azt az anyanyelvemen is teszem. És mindenekelőtt az, hogy szabadon improvizálhattam, játszhattam ezekkel a szavakkal, szórakozhattam a partnereimmel. És nem csak ragaszkodni a szövegekhez és a szituációhoz a precíz kiejtés rögeszméje miatt, hiszen akkor képtelenség reagálni arra, ami körülöttem történik. Ez a nyelvi munka a kezdeti szakaszban megadta nekem az eszköztárat ahhoz, hogy alapvetően a színészi munkámat végezzem.

XV. Lajos olyan karakter, akinek a hallgatásai és a pillantásai éppolyan beszédesek, mint a kimondott szavai. És ebben az értelemben ugyanabba a sorba/vonalba tartozik, mint sok olyan szerep, amelyet Tim Burton Ollókezű Edwardja óta alakítottál.

Már a való életben is találkoztam olyan férfiakkal, akik egy pillantással mindent megértetnek veled. És akik így kényszerítik ki a hatalmat és a félelmet! Ki sem kell nyitniuk a szájukat! (nevet). A pozíciója és a személyisége miatt XV. Lajos közéjük tartozik. Szóval az, hogy eljátszhattam őt, valódi örömömre szolgált, mert így azoknak a nyomdokaiba léphettem, akik mindig is a hőseim voltak, olyan némafilmsztárok, mint Lon Chaney, Buster Keaton, Charlie Chaplin… és Marlon Brando, akinek a testbeszéde egyedi volt. Azáltal, hogy tanulmányozom őket, és éveket töltök kávézókban, pusztán a „valódi” életben figyelve a kortársaimat, soha nem hagyom abba az ilyen szavakon túlmutató kifejezések kidolgozását. A színész egy szivacs.

Mi fogott meg leginkább Maïwenn rendezési módjában?

Nagyon lenyűgözött annak az erőnek, bátorságnak és szenvedélynek a keveréke, amellyel rendez. Minden nap világos volt, hogy tudja, mi felé tart, pedig egy ilyen projektben egyszerre rendezőnek és főszereplőnek lennie igazi kihívás! Kezdjük valami konkréttal: a rendezőnek minden pillanatban tisztában kell lennie mindennel, ami a forgatáson történik, a színésznek pedig pont ellenkezőleg, tiszta fejjel kell lennie és minden mást elfelejtenie. Elég őrület, ahogy sikerült kezelnie ezt a kettőséget.

Milyen volt vele az együttműködésed a forgatáson?

Egy színész és egy rendező között minden a bizalomról szól. Kölcsönös bizalom ugyanazon cél elérése érdekében. Szerintem a dolgom annyi, hogy minél több lehetőséget kínáljak a rendezőnek annak érdekében, hogy elérje a kívánt eredményt, és hogy később a lehető legtöbbféleképpen össze tudja vágni az anyagot. Mivel már magam is rendeztem filmet, tudom, hogy milyen frusztráló tud lenni, amikor a vágóasztalnál nem ez a helyzet. A forgatáson azonban elkerülhetetlenek az időkorlátok, ha 35 mm-rel dolgozunk. Lehetett, és ezt tökéletesen megértem, némi vonakodás a részéről, hogy elfogadja a javaslataimat. De minden alkalommal ragaszkodtam ahhoz, hogy legalább a filmfelvételt csinálja meg, még akkor is, ha a végén el kellett dobni. Nem azt mondom, hogy az inspirációim mind jók, távolról sem. Maïwenn néhányat megfogadott belőlük, néhányat nem. De legalább volt választása!

A JEANNE DU BARRY – A SZERETŐ-ben egy élvezetes kettős felvonást/jelenetet alkotsz Benjamin Lavernhe-nel, aki La Borde-ot, a király első számú komornyikját alakítja. Hogyan sikerült vele megteremteni ezt a bűnrészességet, ami átég a képernyőn?

Benjamin teljesen őrült színész. Szeretném őt elrabolni, és szerződtetni partnerként minden jövőbeli filmemhez! Egy hatalmas tehetség, minden pillanatban elérhető és olyan kegyes. Vele igazán lehet élvezni az improvizálást és az akcióba lendülést, mindössze egy pillantáson keresztül. Azonnal reagál arra, ami az eszedbe jut, és olyan helyekre viszi azt, amelyekre nem is gondoltál. Villámgyorsan megért mindent. Ennél a filmnél, ami a színészeket illeti, el voltam kényeztetve. A barátommal, Pascal  Gregorryval való találkozás, akit 30 éve ismerek, nagyon megindító és igazi öröm volt számomra. És először forgatni Pierre Richarddal! Micsoda színész! Micsoda férfi! Micsoda legenda! Beszéltem már korábban a filmes hőseimről, Keatonról, Chaplinről… Pierre Richard is közéjük tartozik.

Ha visszagondolsz, milyen képre, milyen pillanatra fogsz emlékezni ebből a kalandból?

Az, amikor azt vettem észre, a versailles-i palota Tükörcsarnokában sétálok. Minden, amiről álmodtam vagy fantáziáltam a filmmel és XV. Lajos karakterével kapcsolatban, hirtelen valóra vált. A jelmez, a smink, az etikett… Teljesen XV. Lajos bőrében éreztem magam, és készen álltam arra, hogy megkezdjem ezt az izgalmas utazást az időben, ahogyan azt Maïwenn elképzelte. Ezt a képet sokáig a fejemben fogom őrizni. Mintha hirtelen a XVIII. század szívében lendültem volna… de sokkal édesebb illattal, mint akkoriban. Ez a XXI. század luxusa! (nevet).

Jeanne du Barry – A szerető magyar szinkronos előzetes