Hogyan született meg ez a szokatlan projekt?
Jean / Ez a film olyan vágyak és gondolatok kombinációja, melyeket régóta forgatok a fejemben. Először a szkeccsfilm ötlete született meg, mert ez lehetővé teszi a formák variációját. A téma maga úgy jutott eszembe, hogy hallottam egy férfiról, aki úgy csapta be a feleségét, hogy elment a moziba, vett egy jegyet, majd kikapcsolta a mobilját. Amikor hazament, és a felesége megkérdezte, miért nem volt elérhető, elővette a jegyet bizonyítékul… Ezt a megtévesztős trükköt érdekesnek találtam. A hűtlenség témája izgalmas játszótér. Az utolsó elem a cím (franciául Les Infidéles) volt, mely egy Scorsese film, A tégla (franciául Les Infiltrés) DVD borítójának láttán ugrott be. A sorrend tehát így alakult: először volt a forma, majd a téma, végül a cím.
Hogyan működött kettejük duettje?
Gilles / Jean és én már régóta barátok vagyunk, és ahogy az gyakran megesik ebben a szakmában, együtt akartunk dolgozni valamiben. Amikor Jean először mesélt erről a filmtervről, nagyon izgatott lettem, hogy végre hatékonyan megoszthatjuk egymással művészi látásmódunkat.
Jean / Kipróbált barátok vagyunk, jól kijövünk egymással. Mindketten emberi kalandokat keresünk, azonos generációhoz tartozunk, ugyanolyan az ízlésünk. Ugyanolyan érzékenységgel és kölcsönös tisztelettel figyeljük egymás munkáját. Teljesen kézenfekvő volt, hogy együtt dolgozzunk.
Hogyan születtek meg a film különböző történetei?
Jean / A szkeccsfilm nagy előnye a változatosság. Különböző nézőpontokból közelítettünk a témához, könnyedén vagy mélyenszántóan, karikatúraszerű vagy hozzánk közel álló figurákkal, vagy éppen egészen másként. Megpróbáltuk lesöpörni a port a kérdésről, és beszélni az életkorról, a társadalmi osztályokról, a rémálomszerű helyzetekről és a fantáziákról is… Meglehetősen jó hangulatú találkozók során átbeszéltük mindezt Stéphane Joly, Philippe Caverivière és Nicolas Bedos társszerzőinkkel. Azt terveztük, hogy sok kisfilmből fogunk választani. Az egyetlen közös nevező a szabad hangvétel és a humor volt, s kikötöttük, hogy ez nem akadályozhatja meg, hogy esetleg szánalmas vagy sötét dolgot mutassunk be.
Gilles / Felhalmoztunk rengeteg ötletet, kiválasztottunk témákat, és sokat dolgoztunk rajtuk a szerzőkkel, hogy tipológiailag is erős legyen. Meghatározó szempont volt, hogy szórakoztassunk, és ott volt bennünk az a vágy is, hogy el akarjuk játszani ezeket a figurákat. Bár a filmekben különböző karakterek jelennek meg, mégis van egyfajta folytonosság.
Gilles / Mindegyik film találkozik a másikkal. Minden szegmens ott ér véget, ahol a másik kezdődik.
Hogyan találták meg a film alaptónusát?
Jean / Megpróbáltunk se nem túl komolyak, se nem túl kemények lenni. Volt bennünk ezzel kapcsolatban egy nagy adag félelem. Igyekeztünk, hogy keveredjenek a műfajok, a nagyon mély emelkedjen fel karikatúrába, és közben az egész maradjon őszinte. Az volt a vágyunk, hogy kimondjunk dolgokat, hogy játsszunk a klisékkel, a hagyományos bölcsességgel, és megkerüljük a „törvényeket”, melyeknek szabályozniuk kellene a műfajokat.
Gilles / Arra nem volt idő, hogy magunkat cenzúrázzuk. Úgy véljük, a közönség nem csak a kereskedelmileg bevált kódokra vevő, nem akar mindig ugyanolyan filmeket látni, hanem mint mi, új, lendületes, ötletes történetekre vágynak.
Mi volt a célja ennek a filmnek az Önök számára?
Jean / Először is ott volt a vágy színészként, hogy különböző dolgokat játsszunk el. Aztán, hogy a mondandónkkal hatást váltsunk ki, szabad felnőttek módjára beszéljünk. A cél persze soha nem lehet öncélúan sokkoló, de az alkotónak szabadnak kell lenni. Vicces, kicsit néhol felforgató helyzeteket mutattunk meg, aztán megkevertük az egészet. Én újra átéltem, amit az OSS 117: Képtelen kémregénnyel már korábban: nem féltem nevetségessé válni. Miért ne engedhetnénk meg magunknak, hogy az emberek kinevessenek? Ha nevetni akarnak, hadd tegyék!
Gilles / Volt bennünk egy nagy adag nosztalgia is az iránt a tiszteletlen szabadság iránt, ami Bertrand Blier filmjeiben látható, vagy az olasz komédiákban, mint Dino Risi Szörnyetegek című filmje, Ugo Tognazzival és Vittorio Gassmannal a főszerepben.
Jean / Ez a téma segített megtestesíteni a gerinctelen, sunyi, gyáva, ravasz típusokat.
Mikor döntöttek úgy, hogy más rendezőket is bevonnak a munkába és hogyan választották ki őket?
Jean / Már a kezdet kezdetén eldöntöttük, hogy nem mi rendezzük az összes részt, túl nagy teher lett volna. Képesség, nyitottság szerint választottunk, és hogy milyen történeteket hozhatnak. Hagytuk, hogy a saját univerzumukból merítsenek. A „Jó lelkiismeret” epizódnál ösztönösen éreztem, hogy Michel Hazanavicius lesz a megfelelő rendező. Tudtam, hogy szórakoztató és tartalmas lesz, amit hozzátesz a projekthez. Az „Előszó” című darabot gyorsra vágva, gördülékenyen, erőteljes vizuálissal képzeltük el. Fred Cavayé lett az emberünk a feladatra.
Gilles / Emmanuelle Bercot fantasztikus intelligenciával és érzékenységgel rendelkezik – ez kiderült legutóbbi közös munkájáról is, a Polisse című drámáról, melynek közösen írta a forgatókönyvét a rendező Maïwennel. Világos volt, hogy „A kérdés” című szkeccs hozzá illik. Eric Lartigau komédiái erős szociális töltettel rendelkeznek és direktek, ezért következetes választás volt számára a „Lolita” című epizód. Alex Courtès-t régóta ismerem, és ha nem is készített még játékfilmet, videoklip-rendezőként nemzetközileg elismert alkotó. Az ő csodálatosan erős és jellegzetes képi világa a „Névtelen hűtlenek” részben köszön vissza.
Hogyan választották ki színészpartnereiket?
Jean / Voltak egyértelmű választások, mint Géraldine Nakache, Sandrine Kiberlain vagy Alexandra Lamy. Ők tökéletesen illettek a karakterekre. Guillaume Canet szintén természetes résztvevője lett a kalandnak, igazi ellenpéldaként használjuk őt. Felkértük még Manu Payet-t és Isabelle Nantyt. Mindannyian nagyformátumú színészek, akik nélkülünk is pontosan tudták, milyen a figurájuk. Guillaume például maga választotta azt az idióta frizurát. Nem kellett kiemelni vagy magyarázni semmit nekik a forgatókönyvből. Az egyetlen, akit casting útján választottunk ki, Clara Ponsot a „Lolita” című részből.
Jean, Ön az egyik etapban a saját feleségével, Alexandrával játszik. Milyen élmény volt?
Alexandra és én pontosan tudjuk, minek hol a helye. Nem keverjük a magánéletünket a munkával. Egy fikciót játszunk el. Játszottunk egyébként már hasonlóképpen színházban, William Gibson Ketten a hintán című színdarabjában.
Miután foglalkoztak a férfiúi hűtlenséggel, nem csábítja a gondolat Önöket, hogy a női szemszöget is megfilmesítsék?
Jean / De igen, úgy gondoljuk, bőven lenne mit mesélni arról is!
