“Különös kötéltáncos mutatvány” interjú Paul Weitz író-rendezővel

Riporter:  Amikor 2004-ben elkezdett készülni a Mocsokváros utcáinra (Being Flynn), már írt és rendezett egy pótapa-fiú történetet, az Egy fiúrólt (About a Boy), és éppen egy második ilyen film, a Jó társaság (In Good Company) utómunkája közepén volt. Ennyire vonzotta ez az apa-fiú történet?

Paul Weitz: Ez nem volt tudatos. Olvastam Nick könyvét, és szíven ütött. Az az egyenlőtlenség, ami az erőteljes apafigura és aközött van, hogy ez az apa hogyan működik a világban, véleményem szerint sok ember életének központi problémája.

Az apám, a néhai John Weitz sikeres divattervező volt, de azt is szerette volna, ha íróként is nevet szerez. Írt néhány nem fikciós művet, életrajzokat, valamint regényeket, amelyek meg is jelentek. Azt hiszem, egyszerre vitte előre és nyomasztotta is az a vágy, hogy író legyen. Azon tűnődtem, hogy ami a munkában mozgatja az embert, az mennyiben az egoizmus, és mennyiben valami magasztosabb dolog.

Ennek a történetnek az alaphelyzete, hogy van egy fiatal fiú, akinek az apja azzal áltatja magát, hogy nagy író, pedig soha semmit nem tudott befejezni. Nick apjának romboló, önző kapcsolata volt az írással, Nick pedig végül sikeres író lett, aki vállalja és végigcsinálja az írással járó földhözragadt, unalmas dolgokat. Ez számomra tanulságos volt.

Különösen, ha valaki Hollywodban dolgozik, sokkal inkább, mintha vegytiszta irodalmat írna, fel kell tennie magának a kérdést, miért csinálja azt, amit csinál. A sikerért? Hogy a kritikusok ünnepeljenek? Vagy mert van valami egyszerűbb, de sokkal fontosabb ennél – hogy valamit létrehozzon?

R: A családtörténeten és a kreativitáson kívül mi volt az, ami még felkeltette az érdeklődését?

PW: A drogfüggőség és az alkoholizmus is olyan történet, amely megszólított. Az apám még ahhoz a generációhoz tartozott, akik délelőtt 11-kor alkalmanként ittak egy Chivas Regalt. Nekem, amikor fiatalabb voltam, azzal kellett szembenéznem, hogy a személyiségemet feloldja az alkohol és a drogok. Ebben nagy része volt annak, hogy az önrombolás gúzsba köti az egót és a kreativitást. Számomra tehát ez nem csak egy apa-fiú történet volt, hanem a kreativitás örömeinek és csapdáinak története is.

Nick költő, és a könyv gyönyörű. Azon ritka könyvek közé tartozik, amelyeket minél többször olvasok, annál több motívumot fedezek fel benne. Ez akár el is ijeszthetett volna, ha Nick nem bíztat. Felhatalmazott arra, hogy az ő történetéből megalkossak egy teljesen személyeset, ami belőlem fakad.

R: Mit gondol, mi döntötte el, hogy Nick Flynn megbízik önben, amikor 2004-ben először találkoztak?

PW: Egy különös kötéltáncos mutatvány. Személyessé tudtam tenni a történet bizonyos elemeit, de eközben soha nem azonosítottam egy az egyben valaki más élettapasztalatait a sajátjaimmal. Mégis ki tudtam fejezni, hogy miért érzem mélyen át.

Barátok lettünk a közös munka során, és nagyon örülök, hogy nem csak hülyítettem Nicket, hogy filmet csinálok a regényéből. Azt hiszem, Nick szinte mind a 30 változatot olvasta (nevet), még azokat is, amelyekről úgy gondoltam, nem érnek fel ahhoz, amilyennek reméltem a készülendő filmet. Ahogy sok intelligens ember, aki már kipróbált különböző dolgokat, Nick is relativista. Érezte, hogy mindig tiszteletben tartottam a lényeget, amiért megírta a könyvet. Nagyon kedves pasi, és sikerült elérnem nála, hogy egy időre háttérbe szorítsa az életét, és ott legyen a forgatáson. Így Robert De Niro, Paul Dano és én úgy érezhettük, van ott valaki, aki meg tudja mondani, valami hiteles-e vagy nem.

Amikor először találkoztam Nickkel, azt mondtam, „egy szívességet kérek tőled. Egy Nick Flynn nevű karakterről szeretnék beszélni. Tehát nem azt fogom mondani, hogy ’te ezt csinálod’ vagy ’te azt csinálod’. Beleegyezel?” És Nick beleegyezett. Bár azt hiszem, most éppen arról ír egy memoárt, hogy milyen volt filmet csinálni…

Amikor elfogadta, hogy Nick Flynn a filmben egy szereplő, azzal feljogosított arra, hogy ez a karakter olyan dolgokat tegyen és mondjon, amelyek Nick soha nem tett és mondott.

Már önmagában azzal, hogy memoárt írsz, egy lépéssel eltávolodsz attól, amit valóságnak tartunk. Nick ezt jól tudja. Már a memoár írásakor megteremtett egy karaktert. Ez megkülönbözteti őt sok más írótól, akik, mint később kiderült, hazudtak a saját történetükről.

Közös bennünk, hogy izzóan érdekel minket az a kérdés, hogy mennyi bennünk az örökölt, és mennyi az, amit mi magunk teremtünk. Mindketten szeretnénk szerények lenni (nevet). Pontosabban én csak szeretnék az lenni, de szerintem Nick az akinek sikerül is.

Ahogy egyre idősebbek vagyunk, úgy érezzük, már nem kötünk új barátságokat. De ez egy értékes barátság, Nick olyan barát, aki remélem, hosszú ideig az életem része lesz.

R: Máris hosszú időt töltöttek együtt, hiszen éveken át dolgoztak a forgatókönyvön.

PW: Ha hét éven keresztül ilyen sok változatban megírod a forgatókönyvet, úgy érzed, hogy csak írsz és írsz a világ végéig, de a film soha nem fog elkészülni. Ez akár rossz dolog is lehetne. Pedig nagyon is biztató. Mert ha soha nem csinálod meg, nem is leszel elégedett egyetlen változattal sem.

Nagy szerencsémre nem tudtam megcsinálni az első négy évben, mert akkor még egy olyan stúdiónál készült volna, amelyik közönségfilmeket gyárt – az pedig végzetes lett volna ebben az esetben. Vannak olyan filmesek, akik légüres térben tudnak igazán alkotni, és nem szennyezik be a gondolataikat a kereskedelmi dolgokkal. Nos, én nem vagyok ebben a légüres térben (nevet). Sokat tanultam azokból a hibákból, amiket elkövettem – ahogy azokból is, amiket jól csináltam. Amikor a Mocsokváros utcáin (Being Flynn) dolgoztam, úgy éreztem, hogy az elmúlt 10 év tapasztalatának minden morzsáját felhasználom, mert a lehető legtöbbet akartam tenni a végeredményért.

Mire elkészült, addigra már azt is tudtam, hogy jól döntöttem, hogy a Mocsokváros utcáint (Being Flynn) szoros időbeosztással, rövid idő alatt forgattuk le.

R: Az adaptációban – a legutolsó változatban, ami alapján végül a film készült – mi volt a legnagyobb változtatás, amit meg kellett tennie?

PW: Nagyon alacsony költségvetésből dolgoztunk, ezért nem volt lehetőségünk arra, hogy túlforgassunk, és felvegyünk olyasmit is, ami végül nem kerül be a filmbe. Nem tudtam kísérletezni bizonyos dolgokkal. Arra kellett törekednem, hogy a lényeg meglegyen, le kellett csupaszítanom a csontvázig.

Ebben az esszenciában szerintem benne van az öngyűlölet logikája, és hogy mihez kezd ezzel valaki. Nem hiszem, hogy ezzel a problémával Nick tudatosan foglalkozott volna, de egy olyan memoár esetében, ami az önrombolásról szól, ezzel is szükségszerűen foglalkozni kell.

R: Nagyobb perspektívát kell adnia a történetnek, különben nem tud belőle filmet csinálni.

PW: Ez nem kérdés, de tiszteletben akartam tartani a könyv költői szerkezetét. Vannak olyan metaforák a könyvben, amelyeket a filmben fel kellett áldozni a többi kedvéért.

Volt egy olyan rész a könyvben, amikor Nick tudomására jut, hogy a nagyapja találta fel az egyik fajta mentőcsónakot, egy másik részben pedig Nick egy hajón élt, amelyet rendbe hozott. Volt néhány forgatókönyv-változat, amiben ez is benne volt, de aztán rájöttem, hogy egy másik időszakra kell összpontosítanom, amikor a „Combat Zone” negyedben lakott Bostonban.

R: A szárazföldön.

PW: (nevet) Igen… Nagy húzásokat kellett csinálnom, de nem hiányzik, ami kimaradt. Nem arról van szó, hogy nem szerettem azokat a részeket, de a filmnek adott hossza van.

Q: Említette Bostont. Milyen volt ott előtanulmányokat folytatni Nickkel? Megerősítette az elhatározását, hogy megcsinálja a filmet, vagy inkább zavarta, amit ott talált?

PW: Nagy a kísértés, hogy úgy nézzünk rá, mint A Hajléktalanra. Az volt a célom, hogy ne a hajléktalanokról csináljunk filmet, hanem egyénekről. Nicket mindenki érdekli, akivel találkozik, és én is próbálok ilyen lenni. Mindenki a saját démonaival harcol.

A látogatásunk minden bizonytalanságot eloszlatott. Ki tudtam tölteni a még sötét foltokat az akkor még csak a képzeletemben létező filmben. Évekkel később tértünk vissza, mint ahogy Nick utoljára ott volt, amikor még teljes munkaidőben dolgozott a menhelyen. A filmben más nevet adtunk a szállón, és ettől nagyobb lett a mozgásszabadságunk. Már korábban is foglalkoztam az utcán élő emberekkel, ezért ez nem jelentett problémát.

R: Mennyire alakított ki magában egy képet Jonathan Flynnről, mielőtt személyesen találkozott volna vele?

PW: Első alkalommal, amikor találkoztunk, a lakásában ültünk. Beszélgettünk, aztán egyszer csak elővett egy jókora – nem is tudom, hogy konyhakés volt-e, de nagyjából akkora volt, mint egy machete kétharmada… Egy nagy kés volt, az arcom előtt hadonászott vele, azt hiszem, azért, hogy lássa, hogyan reagálok. (nevet) Mindenesetre nem tettem hirtelen mozdulatokat.

Jó volt vele beszélgetni. A legszembetűnőbb dolog az volt, amiben nagyon hasonlított az én apámhoz, hogy tisztán artikulálva beszélt. Úgy, ahogy manapság már nem beszélnek az emberek.

Szónok, és a film arról is szól, hogy a történetmesélés túlélési technika. Az igazi és a filmbéli Jonathan  úgy tekint magára, mint mesélőre. Amin keresztülmennek, azt így dolgozzák fel, és – egy napon – műalkotássá formálják. Ez lehetővé teszi, hogy megkülönböztesse magát a körülötte lévő emberektől, akik a hajléktalanszállón vagy az utcán élnek. Ő valamire rendeltetett, ő megfigyelő. Ami valaki más számára tragikus élethelyzet lenne, azt ő átfordította Lear királyba. Nem csak arról van szó, hogy ő maga Lear király, de ő is írja a Lear királyt.

R: Már dolgozott Robert De Niróval korábban is, és ő is jó ideje dolgozott ezen a projekten, tehát ismerték egymást. De milyen volt Jonathan Flynn szerepében rendezni őt?

PW: El voltam ragadtatva tőle. Ahogy attól is, milyen fontos volt ez számára. Meghatott, milyen keményen dolgozott, és milyen tisztelettel bánt mindenkivel, elsősorban Nickkel és az ő művészi teljesítményével. Tiszteli a saját mesterségét is, de mindig is így tett. Azt érzem vele kapcsolatban, hogy nem akarja komolytalanná tenni a mesterségét azzal, hogy túl sokat beszél róla. Az egyes felvételek előtt azt láttam, hogy elmegy, és összpontosít a pillanatra, belehelyezkedik a karakterbe. Igyekeztem kitalálni, hogy mikor akar egyedül lenni, és olyankor nem zavartam.

Jonathan figurájának hosszú monológjai vannak, amelyek sehova sem futnak ki. Leírva hosszabbak voltak, mint ami végül a filmben látható. Volt, amikor felvetettem neki, hogy elég csak egy részét elmondania, azt, amiről úgy érzem, hogy végül bekerülne a filmbe. De addigra ő már megtanulta szóról szóra az egész követhetetlen monológot. A karakterben akart maradni, és ez lenyűgöző volt.

R: Robert De Niróval ellentétben Paul Danónak nem volt éveken át köze a projekthez. Hogyan adta át neki az elképzeléseit, amelyeket a forgatókönyvírás során finomított?

PW: Évekkel ezelőtt ismertem meg Pault, annyira tetszett a Jack és Rose balladájában (The Ballad of Jack and Rose) és a „L.I.E.”-ban nyújtott alakítása, hogy elvittem a kölyköt ebédelni (nevet). Reméltük, hogy majd valamikor együtt fogunk dolgozni, és ez így is lett!

Paul tudja, mit akar színészként, ugyanakkor kedves és okos – jól tud egy történetet elemezni. Paullal szinte sorról sorra végigmentünk a forgatókönyvön. Átbeszéltük, szerintünk mi is történik. Ha volt olyan rész, amit nem értett vagy nem tartott jónak, akkor vagy vitatkoztam, vagy egyetértettem vele – de gyakrabban értettem egyet.

Nicket sokkal kevésbé láttam magam előtt, mint Jonathant. Talán azért, mert Nick közel van hozzám korban. Megvolt a veszélye, hogy ebből a karakterből passzív megfigyelő lesz, mert Jonathan karaktere annyira aktív, akkora port kavar maga körül. De Paul különleges színész. Nagy szerencsém volt vele.

R: Valódi emberekkel, nem pedig színészekkel akart dolgozni a hajléktalanszálló és a névtelen kábítószerfüggők jeleneteiben. Ez hogy működött?

PW: Remekül. Az amatőr szereplőknek hasonló problémákkal kellett megküzdeniük, mint a színészeknek, vagyis hogy hogyan lehet valamit frissen tartani. Nekik persze nehezebb volt, amikor egy adott snittet 10-szer veszünk fel úgy, hogy a kamera szemben van, aztán úgy, hogy a hátuk mögött. Ha valamit általánosságban kell megfogalmaznom velük kapcsolatban, azt mondanám, hogy pontosan érezték, mi a hamis és mi nem.

R: Declan Quinn volt az operatőr, aki már számtalan független filmet fényképezett. Ez egyben azt is jelentette, hogy a korábbi filmjeihez képest más forgatási stílust választott a Mocsokváros utcáinhoz (Being Flynn)?

PW: Mindent jó előre megterveztünk. Volt ami nagyon merész elképzelés volt, tekintettel a szűkre szabott időre. Amikor először találkoztam Declannal, a „The 400 Blows” esztétikájáról beszélgettünk. Az is nagyon tetszett, ahogy Declan a kézikamerás felvételeket komponálta az Amerikában (In America) című filmben. A Mocsokváros utcáin (Being Flynn) megkövetelte, hogy jó részét kézikamerával vegyük fel. Igaz, a kézikamera már kezd elcsépeltté válni, mert nagyon sokat használják a televízióban. Azt szerettem volna, hogy jó arányt találjunk a gondosan megkomponált és a szabadabban alakuló képeknek.

R: Úgy érzi, hogy az ebben a filmben szerzett tapasztalatait fel tudja használni majd a következőben?

PW: Azt hiszem, igen. Ha elkezdünk azon gondolkozni, hogy valaki hogyan fog értelmezni valamit, akkor máris elvesztettük a csatát. Remélem, kevesebb lesz bennem a félelem mint a múltban.

Az elmúlt tíz évben írtam színpadi szövegeket is, az is sokat segít a filmkészítésben. A közönség sokkal kisebb, és teljesen mások az elvárások a formával szemben. Általában nem én rendezem az általam írt darabokat. Drámaíróként a magad ura vagy, és szabadon engedheted a kreativitásodat.

R: Melyek voltak a forgatás legemlékezetesebb pillanatai?

PW: Első nap, amikor Bobbal forgattam, azt a jelenetet vettük fel, amikor Jonathan lejön a bíróság lépcsőjén, miután elvették tőle a taxis engedélyét. Azon gondolkozik, hol fog lakni, mivel addig a taxijában aludt. Mivel Jonathan nagyon teátrális, ezért arra kértem Bobot, csináljon valami teátrálisat, emelje a karjait a feje fölé, mintha győzött volna. Bob azt mondta, „ez az első napom. Félek, hogy túllövök a célon.” Lemondtunk erről, és tovább mentünk, más snitteket vettünk fel – de a nap hátralévő részében állandóan arra kértem poénból, hogy emelje a feje fölé a karjait. (nevet)

Nagyszerű volt felismerni, milyen elhivatott Paul. Egy dolog valakivel a szerepről beszélgetni, és más látni, ahogy beleveti magát, és minden hiúság nélkül arra törekszik, hogy megtalálja a figura igazságát.

Minden nap történt valami, ami miatt megtiszteltetésnek éreztem, hogy ott lehetek.

R: Az utómunka alatt együtt dolgozott a filmzenén Badly Drawn Boyjal, aki már korábban is a munkatársa volt.

PW: Nagyon élveztem a közös munkát vele az Egy fiúrólban (About a Boy), ismertem az azóta megjelent lemezeit is – a legutóbbit folyamatosan hallgattam a Mocsokváros utcáin (Being Flynn) forgatása alatt. Valahogy most sötétebb a zenéje. Azt hiszem, mindketten izgatottan vágtunk bele a munkába, ugyanakkor egy kicsit aggódtunk is, hogy mire fogunk jutni. De őt megihlette a történet. Olyan dalok születtek, amelyek a film nélkül nem jöhettek volna létre, ez pedig nagyszerű érzés. Damon olyan filmzenei dallamokat tudott írni, amelyek később önálló dalokká bomlanak ki a filmben.

Q: Évek teltek el, sok vázlat született, majd egy szoros forgatási terv szerint, szűk költségvetésből kellett dolgozni. Hogy ment a vágás?

PW: Boldog vagyok a végeredménytől. Engem is meglepett milyen közel van ahhoz, amit csak remélni mertem. Olyasmit csinálhattam, ami igazán fontos volt nekem, és még csak kompromisszumokat sem kellett kötnöm. Ennél többet nem is kérhet az ember. Kevés dolgot kellett kihagynom, de ami igazán lényeges, az csorbítatlan maradt.