A filmben nincsenek hősök, a szereplők hús-vér emberek a maguk társadalmi, kulturális és egyéni sajátosságaival. Greengrass nem a történet motorját látta Richard Phillips figurájában, hanem egy férfit, aki végzi a munkáját, aztán váratlanul belesodródik egy erőszakos, rajta jóval túlmutató eseménybe. „Phillips azokra az emberekre emlékeztet – mondja a rendező –, akiket fiatalon, egy kereskedő apa mellett felnőve ismertem: dolgozó emberek, akik szállítják az árut szerte a világban. Ők a világ gazdaságának nélkülözhetetlen elemei, a tenger kamionosai. Számomra Richard Phillips ilyen ember – az átlagember, aki nem kívánt konfliktushelyzetben találja magát.”

Phillips_kapitany_jelenetfoto (3)

Az alkotók kezdettől Tom Hanks személyében gondolkodtak, aki eddig a legváltozatosabb arcait mutatta meg hasonló szerepekben: átlagembereket, akik extrém krízishelyzeteket élnek meg. Karaktereit belülről építi, felruházva a hétköznapi figurákat csendes, de rendkívüli bátorsággal. Greengrass most először dolgozott a kétszeres Oscar-díjas színésszel. „Tom mindig azt mondta, hogy számára ez a fickó egyszerűen csak egy férfi, aki veszélybe kerül a tengeren – mondja a rendező. – Órákat töltött a mentőcsónakban, és mindenkit megindított, mennyire beletette magát ebbe a szerepbe. És nemcsak a tehetségéről van szó, hanem a hajlandóságról, hogy megmutassa ennek a férfinak az emberségét. Varázslatos volt, amit csinált. Lenyűgözött a fizikai állóképessége is. Órákat töltöttünk a tengeren, de mindig ő volt az első, aki készen állt az ismétlésre.”

Hanks azzal kezdte a felkészülést, hogy elment az igazi Richard Phillipshez vermonti otthonába. Rokonszenves, visszahúzódó embert ismert meg, aki sosem tartotta magát többnek tengerésznél, aki csak a dolgát teszi. Bármilyen hihetetlen, a kis híján végzetes incidens után nem sokkal ismét felvette a munkát a Maersk vállalatnál. „Ezt különösen lenyűgözőnek találtam – mondja Hanks. – Valaki egy ilyen fájdalmas, ijesztő dolgon megy át, és utána képes visszatérni. Tudtam, hogy alapvető fontosságú megértenem Phillips erejének titkát; ezt a fajta lelkierőt és a tengerhez való kötődést, mely minden megpróbáltatás dacára megmaradt. Nem mindenkiben van meg az, ami alkalmassá tesz hajókapitánynak – és nem mindenki tudott volna ellenállni, ha túszul ejtik.”

Hanks meglepődött, amikor a forgatásra érkezett, jóllehet Greengrass előre elmondta neki, milyen stílusban képzeli a munkát. „Paul elmagyarázta, hogy kézikamerákat fog használni, nem lesz kamerakocsi, sem a megszokott eszközök; és kérdezte, hogy ez rendben van-e számomra. Természetesen azt mondtam, hogy igen, de őszintén szólva azt vártam, hogy amikor megérkezünk, a szokásos közeg fogad. Nem így történt. Még csak nem is állítottuk be a jeleneteket. Reggelenként összegyűltünk, másfél-két óráig átbeszéltük őket, aztán az egészet egyben felvettük – akár 18 vagy 20 percet is –, ahelyett, hogy rövid felvételekre szabdaltuk volna őket. Ez különleges módszer, mely homlokegyenest más, mint amit a legtöbb filmes – mármint a hollywoodiak – követnek. Ebben áll Paul erőssége, és nem hiszem, hogy a filmezés más fajtája érdekelné.”

Greengrass módszerének egyik jó példája az a jelenet, amikor a kalózok először kerülnek szembe az Alabama legénységével. A hitelesség érdekében úgy döntött, hogy a szomáliaiakat alakító színészek egyáltalán nem találkoztak a többiekkel, csak a felvétel közben, amikor megtámadják a hajót. „Nagyon okos húzás volt, hogy addig a pillanatig nem is láttuk őket – mondja Hanks. – Nem voltak olvasópróbák, közös ebédek, tehát megmaradtak számunkra a sötét fickóknak; így amikor megrohanják a hidat, a hatás teljesen kiszámíthatatlan. Felállt a szőr a hátunkon.”

„Mivel korábban sosem találkoztak, a felvétel egyszeri alkalom volt, és elsőre sikerülnie kellett – magyarázza Greengrass. – És megcsináltuk. Hihetetlen volt. Tom és Barkhad olyan mélységgel és emberséggel csinálta végig azt a hosszú jelenetet, hogy amikor vége lett, minden jelenlévő megtapsolta.”

Hanks négy ellenlábasát hosszas keresés után választották ki, a szereposztó Francine Maisler ugyanis olyan színészeket keresett, akiknek van szomáliai kötődése. „Paul ezt fontosnak tartotta – mondja Maisler. – Megvan benne a képesség, hogy tanítson rutintalan fiatalokat, méghozzá gyakran a tapasztalt, elismert színészek mellett, s részben ez az oka, hogy a filmjei olyan zsigerre hatóak. Tudtam, hogy csak akkor tudunk szerves kapcsolatot teremteni Szomália világával, ha olyan szereplőket választunk, akik odavalók vagy felmenőik onnan származnak. Az is világos volt, hogy ez azt jelenti, hogy olyan fiatalokkal lesz dolgunk, akiknek viszonylag kevés a filmes tapasztalatuk, ugyanakkor nyitottak, és képesek állni a sarat Tommal szemben.”

A keresést végül Minneapolisra szűkítették le, ahol az USA legnagyobb szomáliai közössége található. Nyílt castingot hirdettek, melyre több mint ezren jelentkeztek. A válogatás során a jelölteket csoportokban is tesztelték, hogy lássák, hogyan működnek együtt. Már ekkor feltűnt négy fiatalember, akik nem részesültek képzésben. „Láttam rajtuk, hogy barátok, és csoportként dolgoznak együtt” – mondja Greengrass. „Együtt kezdtek próbálni – jegyzi meg Maisler –, és már akkor Barkhad Abdi volt a vezetőjük. Később másokkal is cserélgettük őket, de az eredeti felállás volt a legjobb.”

Abdi kapta a kalózok vezetőjének főszerepét, ami nem véletlen. „Nagyon magasan volt a léc – mondja Greengrass. – Jók a természetes adottságai, és tudtam, hogy képes lesz megjeleníteni a figura sokarcúságát. Tud tiszteletet parancsoló és higgadt lenni, láthatóan erős hatást gyakorol az emberekre. A vele dolgozó szomáliaiak automatikusan vezetőnek tekintették őt.”

Abdi Mogadishuban született, Jemenben nevelkedett, majd 1999-ben költöztek a családjával Minneapolisba, amikor 14 éves volt. Pontosan tudja, milyen nyomással kell szembenéznie sok szomáliainak, mivel a gazdasági feltételek romlanak a háború sújtotta országban. Ez a megértés segített neki felfedezni, hogy egy Musehoz hasonló fiatalember miért nem képes tovább megélni a hagyományos kereskedelemből, és miért fordul a kalózkodáshoz. „Azt hiszem, ha más lenne a helyzet, Muse boldog lehetett volna halászként – mondja. – De amikor nem tud megélni a hagyományos módon, és látja, hogy a falujabeliek kalóznak állnak, ő is részt akar a pénzből. Még mindig vannak családtagjaim Szomáliában, szóval tudom, hogyan mennek a dolgok. Tudom, hogy az általam játszott figura olyan helyzetben van, ahol nagyon kevés a lehetőség. De szerintem manapság az egész világon mindenki arról álmodik, hogy élheti nagyban az életét. Ez Muse lényege is. Nagyot álmodik, de mivel valójában ő kicsi pont, azt is érzi, hogy semmit sem veszít, ha kalóznak áll.”

Abdi reméli, hogy Muse sorsán keresztül a Phillips kapitány c. film segít a nézőknek bepillantani Szomália tragédiájába, és a kalózok motivációiba. „A kalózkodás bűn, és a film nem keres felmentést, de szerintem az emberekben támad majd együttérzés Muse iránt. Ő végül Amerika teljes hatalmával ütközik össze – egy éhező, rongyos fiatalember nekimegy három amerikai hadihajónak. Átérezzük a nehéz helyzetét. Természetesen bűnöző, de gúzsba van kötve. Emlékszem, amikor bevándorlóként először jöttem Amerikába, meg kellett tanulnom működni ebben a rendkívül gazdag és hatalmas országban. Nem akarok párhuzamot vonni a két helyzet között, de azt meg tudom érteni, milyen lehet Muse számára felnézni a félelmetes hadihajóra.”

Nagyon intenzív jelenet volt az Alabama megrohanása, de semmi sem készíthette fel a színészeket a mentőcsónakbeli filmezésre. „Láttam képeket és a National Geographic dokumentumfilmjét az incidensről, de el sem lehet képzelni, milyen lehet a mentőhajóban, amíg valóban bele nem ülsz – mondja Abdi. – Nagyon kicsi és szűk, de igazából a szag, ami először feltűnik: a tengervíz és a nedvesség szaga, a hőség és a verejték. Elkerülhetetlenül szédelegtünk és tengeribetegek lettünk, különösen az első néhány napon, és emiatt nehezebb volt koncentrálni. El sem tudom képzelni, hogy öt napig egy ilyen hajóra kényszerüljek, ahogy Phillips kapitánnyal és a kalózokkal történt.”