Egy hangulatos kávézóban találkoztunk Sodró Elizával, akit a közelmúltban bemutatott “És mi van Tomival?” című film kapcsán kérdeztük. A beszélgetés során szóba került a gyermekkora, a színészi pályafutásának kezdete, valamint az is, hogy milyen az, amikor a férje, egyben a kollégája is.
Trafikant András: Azt olvastam, hogy gyerekkorodban hegedültél. Ez hogyan illeszkedett az életedbe, és mikor döntöttél a színészet mellett?
Sodró Eliza: A hegedülés sosem volt igazán komoly célkitűzés, inkább csak a zeneiskolai tanulmányok része volt. Közben sok más különórára is jártam, de nagyjából másodikos koromtól kezdve az volt a leghőbb vágyam, hogy színésznő legyek. Tudatosan készültem rá: vers- és prózamondó versenyekre, meg mindenféle színjátszó körbe jelentkeztem. Aztán általános iskola után drámatagozatos gimnáziumba mentem, ekkor hagytam abba a hegedű tanulást. Eddigre már eljutottam egy olyan szintre, amit biztonsággal tudtam használni előadásokban is, ha szükség volt egy hegedűs lányra.
T.A.: Érettségi után egy évet Berlinben töltöttél. Miért épp oda mentél, és milyen tapasztalatokkal gazdagodtál?
S.E.:: Berlinbe részben azért mentem, hogy kicsit kiszakadjak az itthoni közegből, de az is közrejátszott, hogy szerelmes lettem egy fiúba, aki ott élt. Németország mindig vonzott, hiszen sváb származású vagyok, és nyolc évig tanultam németet. A Berlinben töltött év során rengeteget tanultam az önállóságról és arról, hogyan boldoguljak egy idegen városban.
T.A.: Végül miért tértél haza?
S.E.: Beadtam a jelentkezésemet a Színművészetire és Kaposvárra. Végül Kaposvárra fel is vettek. Ezért döntöttem úgy, hogy hazajövök és elkezdem az egyetemet.
T.A.: Milyen volt számodra Kaposváron tanulni?
S.E.: Nagyon szerettem azokat az éveket. Az akkori kaposvári képzés színvonalas volt; a szakórákon azokat a képességeinket fejlesztették, amik a legfontosabb alapjai ennek a szakmának, az elméleti képzés a tájékozottságunkat és az ízlésünket formálta, a mesterségórákon pedig évről évre egyre bonyolultabb szerepekkel és különböző színházi világlátású rendezőkkel/mesterekkel találkozhattunk. Kaposvár kis város, nem volt lehetőségünk elkallódni; a legizgalmasabb dolgok mindig a mesterségtermekben történtek.
T.A.: Sokszor dolgozol együtt a pároddal. Ez milyen hatással van a közös munkátokra?
S.E.: Örömmel dolgozunk együtt, legyen szó színházról vagy filmről. Nálunk ez kifejezetten jól működik. Sokan mondják, hogy nehéz lehet a párunkkal együtt játszani, de mi annyira egy hullámhosszon vagyunk – hasonló az ízlésünk és a gondolkodásunk –, hogy ez inkább előny, mint kihívás.
T.A.: A Mi kis falunk sorozatban is feltűntél. Hogyan élted meg ezt a munkát?
S.E.: Szeretem a stábot, a kollégákat és a szerepemet, Sacit is. Mindig örülök, ha mehetek kicsit faluzni. Úgy gondolom, hogy a Mi kis falunk a saját műfajában kiemelkedő alkotás. Óriási rajongótábora van, és hamarosan műsorra tűzik a kilencedik évadot. Szerintem ezt a sikert többek között annak köszönheti, hogy hihetetlenül jóindulatú humorral, hitelesen és szeretetteljesen mutatja be a karaktereit. Ezáltal a nézők könnyen magukra ismerhetnek, vagy felismerhetik a környezetükben élő embereket.
T.A.: Most pedig az “És mi van Tomival?” című filmben láthatunk. Hogyan kaptad meg ezt a szerepet?
S.E.: Till Attila körülbelül másfél évvel a forgatás kezdete előtt keresett meg, hogy van egy filmterve, és rám gondolt az egyik szerepre. Elmentem egy próbára, hogy megnézzük hogyan működöm együtt Szabival (Thuróczy Szabolcs). Már az első alkalommal remekül megértettük egymást. Ezután nagyjából fél év múlva újra összejöttünk próbálni egy másik jelenetet. Aztán sokáig semmi. Én már magamban kezdtem szomorúan temetni a projektet, amikor váratlanul felhívott Tilla, hogy most végre minden összeállt, megvan a szükséges forrás, minden fontos ember igent mondott, és le tudjuk forgatni a filmet. Néhány napot próbáltunk még, aztán gyorsan kb. három nap alatt fel is vettük a jeleneteimet.
Izgalmas munka volt. Szabival különösen jó volt együtt dolgozni. Például van egy jelenet, ahol ő lezuhan egy lépcsőről. Ez teljesen spontán történt, mert megbotlott a lépcső tetején, és lecsúszott. Ilyen helyzetben egy filmnél általában leállítják a forgatást, de mivel ez egysnittes jelenet volt, ahol nem lehetett vágni, mindketten folytattuk a játékot, mintha mi sem történt volna. Végül ez a spontán momentum maradt a filmben, mert annyira varázslatosan sikerült.
T.A.: Hogyan készültél a szerepre?
S.E.: Az én szerepemet (Nórit) két különböző életstádiumában látjuk. Egyszer egy randi-helyzetben egyszer pedig már feleségként nagy pocakkal. Szerettem volna ezt az időmúlást játékban is megjeleníteni. Egész máshogy viselkedik egy ember, mikor először jár valahol, mint mikor már ő a “ház úrnője”; utóbbi esetben sokkal magabiztosabban közlekedik, míg az előbbiben a legjobb arcát igyekszik mutatni.
A felkészülés során arra összpontosítottunk, hogy Szabi és közöttem hogyan alakulnak a dinamikák. Ezt a próbák alatt dolgoztuk ki. Az volt a cél, hogy a kettőnk közötti kapcsolat természetesnek és magától értetődőnek hasson.
A legérzékenyebb jelenetem Tóth Zsófival volt; mikor az általa játszott Saci, aki már vagy 5 éve nem látta az apját, találkozik velem, az új feleséggel, aki ráadásul terhes. Érzelmileg sűrű és bonyolult helyzet. Az a fajta, amikor nehezen jönnek a megfelelő szavak, amikor az ember nem találja a jó mondatokat. Ezen a kettőnk közt feszülő törékeny üvegfalon igyekeztünk úgy rést ütni, hogy közben senki ne sérüljön.
T.A.: Az improvizáció mennyire kapott szerepet a forgatáson?
S.E.: Bár volt egy konkrét forgatókönyv, bizonyos jelenetekben volt lehetőség az improvizációra. Ez Tilla munkamódszerének a része. Ezért is próbálunk ilyen sokat, hogy mindenki pontosan ismerje a karakterét. Hogy a szerep és a történet koordinátáin belül érvényesen tudjon rögtönözni.
T.A.: Mit gondolsz, miért ment vissza a karaktered Sanyihoz, miután megtudta, hogy alkoholista?
S.E.: Ez a történetszál szerintem nem véletlenül marad foltos. Ebben a filmben nem ez a fontos. Hanem hogy Sanyi valahogy erőt vett magán, és most jól van. Jobban. Persze nekem van erről egy gondolatom, de jobban szeretem, ha a néző fantáziája egészíti ki az ilyesfajta balladai homályt. Annyit tudunk biztosan, amit Sacinak válaszolok, mikor azt kérdezi, hogy iszik-e még az apja. “Nem. Soha. Nem volt más választása. Különben nem maradtam volna vele.”
T.A.: Ha a való életben kerülnél hasonló helyzetbe, és kiderülne valakiről, hogy alkoholista, te hogyan reagálnál?
S.E.:
Ha egy hozzám közel álló emberről van szó, akkor megpróbálnám valahogy rávenni, hogy kérjen segítséget, és igyekeznék találni neki egy jó szakembert. Biztos nem lennék az ivócimborája, de nem is próbálnám egymagam megmenteni, mert tudom, hogy ehhez kevés vagyok.
De úgy érzékelem néha már az is nehézséget okoz, hogy felismerjük, ha valaki bajban van. Az ivás Magyarországon annyira hétköznapi és elfogadott, hogy sokszor csak akkor vesszük észre a problémát, amikor az már nagyon komoly szintet ért el. Ez is egyfajta önigazolás: mindig találunk valakit, akihez hasonlítva azt mondhatjuk, hogy „de hát én nem iszom annyit, mint X vagy Y.” Így könnyen felmentjük magunkat vagy akár a párunkat is azzal, hogy „ugyan már, ő nem alkoholista.” Az alkoholistát sokan úgy képzelik el, hogy már ránézésre is egyértelmű: torz az arca, büdös, állandóan részeg. Pedig ennek is vannak fokozatai. Az alkohol ráadásul képes előhozni az ember rejtett énjét, ami lehet egy kedves, vicces figura, de éppúgy válhat belőle félelmetes és veszélyes személyiség.
T.A.: Egy másik komoly téma, ami szóba került: Sanyi első feleségének helyzete. Szerinted egy bántalmazó kapcsolatban mikor jön el az a pont, amikor ki kell lépni?
S.E.: Nekem a bántalmazó kapcsolatokkal szemben zéró toleranciám van. Úgyhogy szerintem az első pofonnál. Más kérdés, hogy mi van akkor, amikor nincs bántalmazás, de az egyik fél súlyosan függő. Nem gondolom, hogy egyértelműen a kilépés lenne a megoldás első lépése, bár bizonyos helyzetekben ez elkerülhetetlen.
A legfontosabb szerintem az, hogy merjünk segítséget kérni, akár szakembertől, akár egy támogató közösségtől. Az alkoholistát megmenteni egy dolog, de a saját mintázataiddal szembenézni, és dolgozni rajtuk, egy másik. Annak is megvan a saját belső dinamikája, hogy miért vonzódik valaki újra és újra függőséggel küzdő emberekhez? Ezért gondolom, hogy nemcsak a függőnek, hanem annak is, aki vele él, szüksége van segítségre. Ezeket a helyzeteket egyedül szinte lehetetlen megoldani.
És azt is hiszem, hogy ha ez a film, amiről beszélünk, akár csak néhány embernek ad bátorságot ahhoz, hogy segítséget kérjen, már megérte elkészíteni. Ez egy olyan üzenet, amit nem lehet eléggé hangsúlyozni.
T.A.: Ha már szóba került, szerinted mi a film fő üzenete? Miért érdemes megnézni az embereknek?
S.E.: Szerintem ennek a filmnek a központi eleme a remény. Hogy a legmélyebb gödörből is van kiút. Érzékenyen és okosan nyúl a témához; úgy beszél az alkoholizmusról, hogy megmártózik ugyan a mocskában de nem lubickol benne. Nem romantizálja az alkoholfogyasztást, de mégis képes humorral oldani a nehézségeket. Az alkoholizmus egy olyan állapot, ami sosem múlik el teljesen, de a film azt üzeni, hogy kitartó munkával és elszántsággal újra lehet kezdeni, és teljes, boldog életet lehet élni.
Ami számomra a legszebb üzenet, hogy a főszereplő, Sanyi, akinek hatalmas bűn és trauma árnyékolja be az életét, a film végére eljut oda, hogy képes kimondani azt, amit soha senkinek nem mondott el korábban. A film végén, a hegyen, a fiúval, akit végig keresett, Tomival (Patkós Márton) osztja meg a történetét, és ez a pillanat a megtisztulás és az újrakezdés lehetőségét hordozza.
A kimondott szavak ereje elképesztő. Ez a pillanat, amikor megszabadulunk attól, ami belülről emészt minket, új reményt adhat. Ez a történet arról szól, hogy még a legmélyebb gödörből is ki lehet mászni, ha van hitünk és elég erőnk. És ez az üzenet az, amiért mindenképp érdemes megnézni ezt a filmet.
T.A.: Ez a film magánfinanszírozásból készült, ami merőben más lehetőségeket biztosít, mint egy államilag támogatott produkció. Hogyan látod ennek a különbségeit?
S.E.: Abszolút más. Egy független filmnél általában szorosabb a tempó, mert gyorsan kell haladni. Nem engedhetjük meg magunknak a hosszas előkészítést vagy utólagos finomhangolást, mert különben nem készülne el soha. Ebben a produkcióban rengetegen dolgoztak baráti szívességből, ami különleges energiát adott a forgatásnak. A film képi világa is ezt a spontaneitást tükrözi, hosszú snittekkel, életszerű kameramozgással, amit Győri Márk operatőr fantasztikusan valósított meg.
T.A.: Az ilyen függetlenség szerinted inkább előny, vagy hátrány?
S.E.: Ha az állam támogatná ezeket a filmeket, akkor sem szabadna beleszólnia a művészi koncepcióba. Az lenne az ideális, ha az állami finanszírozás inspirálná és nem megkötné a filmgyártást. Ha olyan művészek jutnának lehetőséghez, akik valóban tehetségesek és hitelesek, és hagynák őket szabadon alkotni. A magyar filmszakma nem válhat a propaganda leányvállalatává.
T.A.: Ha nem dolgozol, mivel töltöd a szabadidődet?
S.E.: Szeretek olvasni, főleg regényeket és pszichológiai témájú könyveket. Ha tehetjük, kirándulunk, a természet közelsége mindig feltölt. Mostanában egyre többet sütök-főzök, és próbálok kreatívan kísérletezni a konyhában. Emellett szívesen rendszerezem az emlékeimet, például naplót írok vagy fotóalbumokat készítek.
T.A.: Mostanában vannak filmes munkáid?
S.E.: Jelenleg nincs aktív filmes felkérésem, most sztendbájban vagyok, aztán vagy beesik egy lehetőség, vagy nem. Közben nagyon elfoglal a színházi munkám: jelenleg 13 futó előadásban játszom, ami havi 20-22 előadást jelent, szóval ez elég intenzív.
Ezért örülök, hogy idén csak két új bemutatóm lesz az anyaszínházamban, a Radnótiban. Az egyiket, Bolondok tánca címmel, már bemutattuk. Már nagyon várom, hogy tavasszal elkezdjük próbálni Szenteczky Zita rendezésében a Hullámtörést, ami Lars von Trier filmjének színpadi adaptációja.
A két bemutató között viszont próbálok egy kicsit feltöltődni. Jógázom, odafigyelek az egészségemre, és próbálom összeszedni az életemet. Az elmúlt két évben sok mindenen változtattam. Most ez az életmódváltás jól esik, és segít abban, hogy jobban érezzem magam.
T.A.: Nem igazán láthatunk televíziós műsorokban. Ez tudatos döntés?
S.E.: Időnként érkeznek felkérések különböző televíziós műsorokba, de nem vágyom arra, hogy ilyenekben szerepeljek. Én figyelemmel kísérem ezeket a műsorokat, bele szoktam nézni, hogy képben legyek, miről szólnak, és miért érdeklik a közönséget. Ugyanakkor biztosan nem vállalnék el olyan műsort, ahol úgy érzem, hogy az emberi méltóságomat csorbítanák – például gusztustalan dolgokat kellene enni, vagy hasonló helyzetekben nevetség tárgyává válni. Nem tartom jó iránynak, hogy ilyen tartalmakat sugároznak az emberek felé.
Persze vannak olyan műsorformátumok, amelyeken elgondolkodnék, és nem zárkózom el teljesen. Számomra azonban mindig a műsor tartalma és üzenete a döntő. Nem az a célom, hogy celebbé váljak, mert a színészetben nem ez az, ami érdekel. Engem a játék öröme vonz, legyen az színházi vagy másfajta kreatív tevékenység. Az viszont, hogy a magánéletemet kitegyem a nyilvánosság elé, és mások véleményezzék, kifejezetten taszít.
T.A.: Hogyan kerültél a Radnóti Színházhoz? Előtte a Weöres Sándor Színházban voltál, de csak egy évig. Mi történt, hogy ilyen gyorsan váltottál?
S.E.: Három évig voltam a Weöres Sándor Színház tagja, csak abból kettőben papíron még egyetemista voltam. De az első pillanattól teljes értékű társulati tagként bántak velem. Imádtam Szombathelyet és a Weöres Sándor Színházat, de amikor Kováts Adél felhívott, hogy szeretne leszerződtetni a Radnótiba, éreztem, hogy ki kell próbálnom magam a fővárosban is. Szerettem volna szinkronizálni, filmekben és sorozatokban játszani, új tapasztalatokat szerezni. Egy ilyen vissza nem térő lehetőségre az ember igent mond, de nagyon nehéz döntés volt.
T.A.: Milyen érzés a Radnóti társulatának tagja lenni? Fontos számodra, hogy egy társulathoz tartozz, vagy el tudnád képzelni magad szabadúszóként?
S.E.: Már nyolc éve vagyok a Radnótiban, és szeretek ehhez a társulathoz tartozni. Hűséges típus vagyok, szeretem, ha már kialakultak a mélyebb emberi kapcsolatok, tudom, kihez hogyan fordulhatok, kivel hogyan kell dolgozni. Ugyanakkor szeretek „kalandozni” is: örömmel fogadom a külső felkéréseket, és szívesen próbálom ki magam más kollégákkal más helyszíneken.
T.A.: Jelenleg hol láthatunk téged?
S.E.: Most több színházban is játszom. A Radnóti Színházban 8 futó előadásom van, ezen kívül játszom pl. a 6színben a Kizárólag az utókor számára című előadást, amit Keresztes Tamás rendezett Janikovszky Éva naplójából. A Centrál Színházban a Darázs című előadásban játszom, ami az iskolai bántalmazásokkal foglalkozik. A Loupe Színházi Társulással pedig tavaly mutattuk be a Bármi lehetséges című darabot, amit Andrissal ketten játszunk és a perinatális veszteségről szól.
T.A.: Hogyan hat rád egy érzelmileg megterhelő előadás?
S.E.: Az ilyen darabok után idő kell, hogy az ember visszatérjen a saját valóságába. Például a Bármi lehetséges előadás után mindig még hajnalig teázunk és beszélgetünk Andrissal. Ez egyfajta rituálénk, ami segít feldolgozni az előadás intenzitását.
Fotókredit: Paseczki Lidia, Nemesházi Péter
