Trill Beatrix neve egyre ismertebbé vált az elmúlt években, köszönhetően olyan sikerfilmeknek, mint a Futni mentem vagy a Hogyan tudnék élni nélküled. Színházban is aktívan dolgozik, jelenleg a Loupe társulattal készül új bemutatóra, és bár szabadúszóként éli a mindennapjait, úgy érzi, ez a rugalmasság jelenleg inkább előny számára, mint hátrány. Az interjú során mesélt filmes és színházi terveiről, a színészethez vezető útjáról, a szakma megváltozott hozzáállásáról, és arról is, hogyan érintette, hogy a Futni mentem minden várakozást felülmúló sikert aratott. Elárulta, hogy egyre komolyabban foglalkoztatja egy monodráma ötlete, noha sokáig el sem tudta képzelni, hogy egyedül álljon színpadra. Beszélt arról is, milyen érzés visszanézni magát a vásznon, és hogy mi az a szerep, amit egyszer mindenképpen szeretne eljátszani. Trill Beatrixszal utazásokról, szakmai kihívásokról, színészi önkritikáról és jövőbeli tervekről beszélgettünk.
Trafikant András: Most érkeztél haza Görögországból. Mennyire gyakran tudsz időt szakítani ilyen utazásokra?
Trill Beatrix: Mindig igyekszem időt szakítani rá, mert imádok új helyeket felfedezni. Szeretném ezt rendszeressé tenni. Élvezem a tervezést, az utazás élményét és a különböző kultúrák megismerését. Például egyszer teljesen spontán döntéssel Szöulba repültem, ahol egy ismerősömnél töltöttem 12 napot. Egyedül indultam útnak, és bár nem volt előre eltervezett programom, fantasztikus élmény lett belőle.
T.A.: Mesélnél arról, hogyan indult a pályád? Mikor kezdett komolyabban foglalkoztatni a színészet?
T.B.: Általános iskolában színjátszó szakkörre jártam, és rögtön beleszerettem ebbe a közegbe. Ezt követően drámatagozatos gimnáziumban folytattam, de idővel más dolgok is előtérbe kerültek, változtam én is. Érettségi után nem jelentkeztem egyetemre, hanem egy évig dolgoztam, és beiratkoztam egy lakberendező OKJ-s képzésre, amit viszonylag gyorsan otthagytam. Ekkor kezdett újra motoszkálni bennem a gondolat, hogy talán mégis a színészet az igazi utam. Megpróbáltam a kaposvári és az SZFE-s felvételit, de elsőre nem sikerült. Viszont felvettek a Pesti Magyar Színiakadémiára, ahol egy évig tanultam, majd második próbálkozásra bekerültem Kaposvárra. Így kezdődött az egész.
T.A.: A családod támogatott a színészi pályán?
T.B.: Abszolút. Nagyon szerencsés vagyok, mert a szüleim mindig mellettem álltak és bátorítottak. Tudom, hogy sokaknak ez nem ilyen egyértelmű, hiszen voltak osztálytársaim, akiknek a szülei aggódtak amiatt, mennyire bizonytalan ez a szakma – teljesen érthető módon. Én viszont sosem éreztem ilyen ellenállást otthonról. Mindig biztattak, és örültek annak, hogy ezt az utat választottam. Hálás vagyok nekik, mert mindenben támogattak, és ez hatalmas erőt adott.
T.A.: A Valami Amerika sorozattal kezdődött a filmes karriered. Hogyan kaptad meg ezt a szerepet?
T.B.: Igen, egy zárt casting keretében hívtak be a főszerepre. Előzetesen elküldtek a titoktartási megállapodás miatt egy jelenetet, amelynek tetején ott állt: Valami Amerika sorozat. Emlékszem, épp a kocsiban ültem, amikor megláttam, és teljesen ledöbbentem. Alig hittem el, hogy tényleg készül egy ilyen sorozat – és hogy én is esélyt kapok rá. Úgy mentem el a válogatásra, hogy nem igazán reménykedtem a szerep megszerzésében, inkább csak az motivált, hogy bekerülhessek a produkcióba. Azért tettem érte, például elmentem énektanárhoz, hogy a lehető legjobbat hozzam ki magamból, de nem voltak túl nagy elvárásaim. Végül többször is visszahívtak, majd Danival és Márkkal együtt próbáltunk, és ekkor mondta Gábor, hogy minket szeretne. Még ekkor sem mertem elhinni, hiszen az RTL-nek is rá kellett bólintania. Amikor végül minden jóváhagyást megkaptunk, és elkezdtük a forgatást, akkor realizálódott bennem, hogy egy olyan filmes világba csöppentem, amelyen gyerekként nőttem fel. Ez hihetetlen és megtisztelő érzés volt. Régóta szerettem volna Herendi Gáborral dolgozni, és az, hogy az első közös munkánk során rögtön egy ekkora szerepet bízott rám, hatalmas elismerésként érintett. Ráadásul rendkívül feszes tempóban forgattunk – 70 nap alatt kellett tíz órányi anyagot rögzíteni –, így nem volt idő a hibázásra. Az, hogy Gábor ennek ellenére is rám bízta ezt a karaktert, óriási bizalmat jelentett, amiért nagyon hálás vagyok.
T.A.: Valahol említetted, hogy majdnem dolgoztál már korábban is Herendi Gáborral, még a Valami Amerika 2 idején.
T.B.: Igen, volt egy ilyen eset. A film második részében szerepel egy kórus, amelyet Ónodi Eszter karaktere vezet. A jelenetben az én egykori általános iskolám zenei tagozatos diákjai énekeltek. Én akkor már gimnazista voltam, éppen kilencedikbe léptem, és a filmet azon a nyáron forgatták. Ha egy évvel fiatalabb vagyok, vagy máshogy alakul az évvesztesség, valószínűleg én is részt vehettem volna benne. Bár végül kimaradtam, hatalmas élmény volt látni a régi iskolatársaimat a vásznon. Különösen megható volt, hogy a kórust az egykori osztályfőnököm, Molnár Mónika készítette fel. Tudni, hogy az én régi közösségem szerepelt a filmben, és látni a tanárom munkájának eredményét, büszkeséggel töltött el. Még ha nem is voltam részese, nagyon jó érzés volt visszanézni ezt a jelenetet.
T.A.: A Futni mentem hatalmas siker lett. Gondoltad volna, hogy ennyire népszerű lesz a film?
T.B.: Egyáltalán nem. Eszembe sem jutott, hogy ekkora rekordokat dönthet. Tudtuk, hogy mozifilmként széles közönséghez eljut, és Herendi Gábort is nagyon szeretik a nézők, így sejtettük, hogy sokan megnézik majd. A forgatókönyv sikere is mutatta, hogy van rá igény, ráadásul az olvasópróbákon mi magunk is rengeteget nevettünk, szóval éreztük, hogy működik. De hogy ennyire? Hogy lassan 700 ezres nézettséget érjen el? Erre senki sem számított. Az igazság az, hogy óvatos voltam a várakozásaimmal. A Valami Amerika sorozat például számunkra hatalmas élmény volt, rengeteg munkát tettünk bele, mégis valahogy nem jutott el annyi emberhez, mint reméltük. Sokaknak még ma is teljesen ismeretlen, pedig az egyik legjobb projekt volt, amin valaha dolgoztam. Ehhez képest a Futni mentem elképesztő lendülettel robbant be. Minden visszajelzés, amit kapunk, nagyon jólesik, és óriási öröm látni, hogy ennyire szeretik a nézők.
T.A.: A Futni mentem szerepét már a Valami Amerika sorozat után kinézték neked, vagy külön kellett castingra menned?
T.B.: A Valami Amerika forgatásának végén Gábor már említette, hogy készül egy új filmje, és tavasszal tervezi a forgatást. Nem árult el részleteket, de bíztunk benne, hogy ha így megemlíti nekünk, akkor talán számol is velünk. Két hónappal később jött a hívás. Augusztusban fejeztük be a sorozatot, novemberbe már castingoltak a Futni mentem-re, és behívtak az egyik szerepre. Decemberben pedig Gábor személyesen keresett meg, hogy megkaptam a szerepet. Annyira meghatódtam, hogy majdnem elsírtam magam. Csak annyit tudtam mondani, hogy „Gábor, ez most nagyon kellett, és rettenetesen hálás vagyok!” Így lettem a film része.
T.A.: Mennyire érezted közel magadhoz Emma karakterét a Futni mentem című filmben? Kellett valamit változtatnod magadon a szerep kedvéért?
T.B.: Szerintem Emma sok szempontból hasonlít rám, nagyon önazonosnak éreztem a karaktert. Persze voltak különbségek, de az ő útját és dilemmáit teljesen megértettem. A filmben Emma keresi az útját, bizonytalan abban, hogy merre induljon, és hogy mi az, ami igazán érdekli. Ez egy nagyon ismerős élethelyzet, hiszen rengeteg fiatal küzd ezzel – annyi lehetőség áll előttük, hogy nehéz dönteni, és emiatt sokan hosszabb ideig keresik a saját irányukat. Emmánál is ez a folyamat figyelhető meg: végül az válik a legjobb döntéssé, ami mindig is közel állt hozzá, csak addig nem merte igazán vállalni. Ez szerintem nagyon szép üzenete a filmnek. Ebben különbözünk is, mert számomra a színészet mindig az elsődleges cél volt, még akkor is, ha az utam néha kanyargós volt, és sok mindent kipróbáltam közben. De az, ahogyan Emma megtalálja a helyét, számomra is nagyon hiteles és átérezhető történet.
T.A.: A forgatás után megmaradt a futás az életedben?
T.B.: Nem lett belőle szokás. A forgatás után egy darabig még eljártam futni, inkább megszokásból, de ez elég hamar kikopott a mindennapjaimból, és azóta sem tért vissza. Pedig mindenhol elmondom, hogy „na, most már tényleg elkezdem”, de ez valahogy mindig elmarad. Bevallom, kicsit szégyellem is, mert tudom, milyen jó hatással van a mozgás az emberre, de egyszerűen nem tudom rávenni magam, főleg hideg időben. Bár őszintén szólva, ha melegebb lenne, akkor sem biztos, hogy futnék. Inkább keresnem kellene valami másik mozgásformát, mert azért fontos lenne, hogy aktív maradjak. Csak hát… nem vagyok túl kitartó ebben.
T.A.: Egy riportban hallottam, hogy régebben segédszínészi munkát vállaltál. Mesélnél erről?
T.B.: Igen, ha jól emlékszem, 2022-ben történt. Hogy pontosan hogyan alakult így, arra már nem emlékszem teljesen, de leginkább a szükség hozta. Egy casting cégnél már több meghallgatáson is jártam reklámok és sorozatok kapcsán. Valahogy ebből alakult ki az egész. Nem tudom, én jeleztem-e először, hogy érdekelne ez a munka, vagy ők ajánlották fel, de végül nagyon jól jött ki a dolog. Nekik szükségük volt segédszínészekre, én pedig épp munkát kerestem, így belevágtam. Pár hétig dolgoztam ebben a szerepkörben, és kifejezetten hasznos tapasztalat volt, szakmailag is sokat adott.
T.A.: Gondolom, ez a későbbi castingokon is segített.
T.B.: Abszolút. Teljesen más élmény úgy részt venni egy meghallgatáson, hogy nem te vagy a középpontban, hanem a partneredet kell segítened. Ilyenkor kívülről figyelheted, ki mit csinál jól, hol ront el valamit, és rengeteget lehet belőle tanulni. Nagyon fontos és meghatározó tapasztalat volt számomra.
T.A.: A Futni mentem és a Hogyan tudnék élni nélküled sikere után érzed, hogy megváltozott a szakma hozzáállása feléd? Többen érdeklődnek irántad?
T.B.: Őszintén szólva, hogy a szakma hogyan tekint rám, azt nem tudom. Remélem, hogy most már egy kicsit jobban észrevesznek. Ami viszont igazán meglepett, az az ismeretségi köröm reakciója. Rengeteg régi ismerős, volt osztálytárs, távoli rokon írt rám, hogy gratuláljanak, és elmondják, mennyire örülnek a sikereimnek. Az is nagyon megható, amikor teljesen idegen emberek keresnek meg kedves üzenetekkel. Hatalmas élmény megtapasztalni, hogy ennyi embernek eszébe jutottam, és időt szántak arra, hogy ezt megosszák velem. A szakmán belül sajnos kevésbé jellemző, hogy gratulálunk egymásnak, pedig szerintem egy-egy elismerő szó mindenkinek jól esne. Természetesen akadtak kollégák, akik személyesen vagy üzenetben megkerestek és ezek a gesztusok mindig nagyon sokat jelentenek. Szóval talán ez a legfontosabb változás: érzem, hogy egyre több emberhez eljut, amit csinálok, és ez óriási motiváció.
T.A.: Milyen érzés, hogy egyre többen felismernek az utcán? Odamennek hozzád beszélgetni, közös fotót kérni?
T.B.: Nem jellemző, hogy gyakran leszólítanak, de most már néha előfordul. Például tegnap Kecskeméten volt előadásunk a Loupe társulattal, és mivel korábban évekig játszottam ott, ez a visszatérés különösen izgalmas volt számomra. Az előadás után a szokás szerint kimentünk a nézőkhöz, hogy beszélgessünk és közös képeket készítsünk. Egy hölgy odalépett hozzám, és elmondta, hogy emlékszik rám a korábbi szerepeimből, és számukra én mindig „a kis Mariska” maradok. Liliomfi előadásban játszottam ott Mariskát Kocsis Pali rendezésében. Azt is hozzátette, mennyire jó volt újra látni a kecskeméti színpadon, és reméli, hogy még sokszor visszatérek. Ez a pillanat nagyon megható volt, mert eszembe juttatta az egyetemi éveimet, amikor még csak próbáltam megtalálni a helyem a színpadon. Az ilyen visszajelzések mindig sokat jelentenek, mert látom, hogy az emberek valóban emlékeznek rám, és fontos számukra az, amit csinálok.
T.A.: Ha már szóba hoztad, ez egy hosszú távú együttműködésnek tűnik. Hogy indult a kapcsolatod a társulattal?
T.B.: Horváth János Antalt már korábbról ismertem, dolgoztunk is együtt. Minden évben jeleztem neki, hogy továbbra is szabadúszó vagyok, és szívesen dolgoznék vele újra. Egyszer aztán felhívott, hogy a következő évben három bemutatójuk is lesz, és két darabra szeretne felkérni. Végül mindhárom előadásban részt veszek valamilyen formában. A Titkosszolgák című darabban például nem jelenek meg a színpadon, de a hangom hallható, mert Lovas Rozi lányát alakítom narrációban. Nagyon örülök, hogy ennek a csapatnak a része lehetek, és bízom benne, hogy hosszú távon is együtt dolgozhatunk. A következő évadról még nem beszéltünk, így egyelőre nincs konkrét terv, de remélem, hogy továbbra is számítanak rám. Nagy megtiszteltetés és öröm, hogy ebbe a közegbe bekerülhettem.
T.A.: Gondolkodtál azon, hogy egyszer leszerződj egy színházhoz, vagy inkább maradnál szabadúszó?
T.B.: Érdekes kérdés, mert évről-évre egyre kevésbé vágyom rá, sőt, idén már szinte egyáltalán nem gondolok erre lehetőségként. Nem mondanám, hogy jobb szabadúszónak lenni, mert ez rengeteg bizonytalansággal jár. Hiányzik a fix szakmai és anyagi biztonság, a tudat, hogy havonta érkezik egy biztos fizetés, és minden évben megvan, milyen szerepekre számíthatok. Ehelyett minden év elején ott van a kérdés: vajon lesz elég munkám? Viszont a szabadúszás óriási rugalmasságot ad. Nem kell egyeztetnem egy kőszínházzal, bármilyen felkérésre szabadon igent mondhatok. Ezért is történhetett meg például a Futni mentem, hogy egy éven belül végigment a teljes folyamat: decemberben megkaptam a szerepet, áprilisban forgattunk, novemberre pedig már a mozikban volt a film. Amikor még év elején nem is számítottam erre, hirtelen az egész meghatározta az évemet. A szabadúszás tehát egyszerre izgalmas és ijesztő. Egyik pillanatban rengeteg lehetőség nyílik meg, a másikban pedig ott a szorongás, hogy mi lesz a következő lépés. Néha elkap az aggodalom, hogy mi van, ha nem jön új felkérés, és akkor hogyan tovább? De eddig szerencsésen alakult, hiszen a Loupe társulattal és több filmprojekten is lehetőségem volt dolgozni. Most például február 13-án érkezik a Sünvadászat c. film, amelyben egy kisebb szerepem van. Érdekes élmény volt, mert ezt a filmet már két-három éve forgattuk, és a díszbemutatón láttam először. Furcsa volt visszanézni magam ennyi idő után, vissza pörögtek az emlékek, és közben rácsodálkoztam, mennyit változtam azóta – külsőleg, belsőleg és szakmailag is. De összességében nagyon jó élmény volt, és szerintem a film is remek lett. Bízom benne, hogy a nézők is szeretni fogják, mert fontos témát érint. A főszereplő karaktere, akit Mari Dorottya alakít, egy szorongásokkal küzdő fiatal, és szerintem sokan magukra ismerhetnek benne, vagy ismernek valakit, aki hasonló helyzetben van.
T.A.: Milyen érzés visszanézni magadat a vásznon? Kritikus vagy magaddal szemben?
T.B.: Sok kollégám van, aki kifejezetten nem szereti visszanézni a saját játékát. Ilyen például Tenki Réka, aki egy forgatáson elmondta, hogy ő ezt nem szokta megtenni. Ezt sosem értettem igazán, mert szerintem ő az egyik legtehetségesebb színésznő, akit ismerhetek, legyen szó színpadról vagy filmvászonról. Emberileg is nagyon kedvelem. Én kritikus vagyok magammal, de vissza tudom nézni a munkáimat. Ritkán mondom azt, hogy „Na, ez most tényleg jó lett.” Inkább az szokott eszembe jutni, hogy „Ez a mondat hamisan jött ki,” vagy „Ezt máshogy kellett volna hangsúlyozni.” Mindig találok valamit, amit lehetett volna jobban csinálni. Szerintem ez így van rendben. Ha megelégedsz azzal, amit csinálsz, az egy rossz irányba vezethet. Persze fontos, hogy ez ne önostorozás legyen, hanem egészséges önkritika. Ez segít abban, hogy az ember fejlődjön, és újabb kihívásokra motiválja magát. Egy kis önkritika szerintem elengedhetetlen ahhoz, hogy mindig jobb és jobb lehess.
T.A.: Színpad vagy film? Melyik áll hozzád közelebb, vagy mindkettőt egyformán szereted?
T.B.: Ez mindig nehéz kérdés, és szerintem a legtöbb színész hasonlóan érez ezzel kapcsolatban. Nem igazán lehet választani a kettő között. Magyarországon pedig különösen ritka, hogy valaki kizárólag az egyikben dolgozzon, mert egyszerűen túl kevés a lehetőség. A szakma nagyon telített: rengeteg tehetséges színész van, miközben a színházak és filmes projektek száma nem növekszik ilyen ütemben. Évről-évre sok új végzős kerül ki a képzésekből, de nem mindenkinek jut hely, ami óhatatlanul frusztrációt szül. Én szerencsésnek érzem magam, hogy mindkét területen kipróbálhattam magam, és egyiket sem tudnám a másik elé helyezni. Mindkettő más miatt izgalmas. A színház élő varázsa, az azonnali reakciók, a közvetlen kapcsolat a nézőkkel különleges élményt ad, míg a filmnél az aprólékos kidolgozottság, a kamera előtti finom játék másfajta kihívást jelent.
T.A.: Van olyan szerep, amit szívesen eljátszanál?
T.B.: Filmekben igen, nagyon szeretnék egyszer egy igazán harcias karaktert eljátszani. Valami olyasmit, mint amit most Rujder Vivien alakít a Hunyadi-ban Erzsébetként – egy összetett, erős női figura, aki lovagol, harcol, miközben egy érzelmi szál is végigkíséri a történetét. Egy ilyen szerep hatalmas kihívás és izgalmas lehetőség lenne. Színházban nincs konkrét álom szerepem, de több olyan darab van, amiben szívesen játszanék. Ha például most szembe jönne egy Három nővér előadás, Mása karaktere nagyon érdekelne. Ami most a leginkább foglalkoztat, az egy monodráma elkészítése. Pár éven belül szeretném megvalósítani, de ehhez még érnem kell. Ez egy olyan kihívás, amit egyszer mindenképpen szeretnék megvalósítani.
T.A.: Már körvonalazódott benned, miről szólna a monodrámád?
T.B.: Még nem, egyelőre csak maga a gondolat fogalmazódott meg bennem. Korábban, ha szóba került, azonnal elvetettem az ötletet. Úgy éreztem, nem lenne elég bátorságom egyedül kiállni a színpadra, és kételkedtem abban is, hogy bárkit érdekelne, ha másfél órán keresztül csak engem látna. Mostanra viszont egyre inkább motoszkál bennem az ötlet. Nem siettetem, de azt hiszem, egy ötéves tervben már reálisan benne lehet, hogy egyszer létrehozok egy saját előadást.
T.A.: Gondolom, Lovas Rozi önálló estje is inspirált benne..
T.B.: Igen, láttam az előadását, és Tenki Réka Egyasszony-át is szeretném megnézni. Még nem jutottam el rá, de márciusra tervezzük, hogy elmegyek. Lehet, hogy ők is hatással voltak rám, hiszen mindketten létrehozták a saját estjüket, és ez engem is elkezdett motiválni. Még nincs konkrét tervem, de a gondolat már megfogalmazódott bennem.
T.A.: A színészet mellett mi kapcsol ki, amikor épp nem dolgozol vagy forgatsz?
T.B.: Szerencsés vagyok, mert a munkám egyben a hobbim is, így nincs egy külön tevékenység, amit szenvedélyesen űznék mellette. De ha van egy kis szabadidőm, azt legszívesebben a barátaimmal töltöm. Én és a két legjobb barátnőm – mivel mindannyian sokat dolgozunk – nehéz összeegyeztetnünk, hogy igazán minőségi időt töltsünk együtt. Idén viszont elhatároztuk, hogy mivel mindhárman betöltöttük a harmincat, megünnepeljük egy közös utazással. Már le is szerveztük, tavasszal elmegyünk pár napra külföldre – nagyon várjuk
T.A.: Sokat nézel filmeket?
T.B.: Igen, hatalmas filmrajongó vagyok, és nagyon szeretek moziba járni. Több helyen is meséltem már erről, bár mostanában sajnos kevesebb alkalmam volt rá. Pedig rengeteg magyar és külföldi film van, amit szeretnék megnézni, úgyhogy lassan ideje lenne rászánnom magam – akár egyedül is. Otthon is sok filmet és sorozatot nézek, nagy Netflix- és HBO Max-fogyasztó vagyok. Ha viszont egy hosszú nap után vagyok, vagy rossz kedvem van, nem szívesen kezdek bele valami újba. Ilyenkor inkább egy régi kedvencet választok, ami teljesen kikapcsol. Gyakran nézek meséket is, mert megvan bennük az a fajta nosztalgia, ami mindig jólesik. Tegnap például a Herkules-t néztem.
T.B.: Melyik verziót nézted?
T.B.: A Herkules mesét. Valószínűleg azért is esett rá a választásom, mert Görögország még mindig erősen hat rám. Emellett az is közrejátszott, hogy elég hosszú napom volt – Kecskeméten voltunk előadáson, ami önmagában is sok impulzust adott, ráadásul visszatérni egy olyan helyre, ahol korábban dolgoztam, mindig nosztalgikus élmény. Amikor hazaértem, valami könnyed, ismerős történetre vágytam, ami teljesen kikapcsol. Így jött a Herkules, amit már rengetegszer láttam, de még mindig tökéletes választás napzárónak.
T.A.: És mik a terveid a jövőre nézve? Van már kilátásban új filmes vagy színházi projekt?
T.B.: Egyelőre filmtervem nincs, vagy ha lenne is, arról még nem nagyon lehet beszélni. Most nincs konkrétum ezzel kapcsolatban. A színház terén viszont már biztosabbak a dolgok. Ahogy korábban említettem, a Loupe társulattal még nem beszéltünk a következő évadról, de készülünk az idei harmadik bemutatóra. Az olvasópróba február végén lesz, a premier pedig április elején a Marczibányi téren. Az előadás címe Az éjjel soha nem érhet véget, és Horváth János Antal rendezi. Ez most a következő nagy projekt, amin a csapattal dolgozunk.
