Egy híres mondatot idézve, „A sas leszállt!”, és remélhetően fel fogja szántani a nézőteret a hazai mozikban. A film „Eddie, a sas” történetét dolgozza fel, aki a calgary olimpia emlékezetes figurája volt.

A történet szerint, Eddie Edwards (Taron Egerton) a gyereknek és fiatal felnőttnek is furcsa srác, versenyzőként szeretne részt venni egy olimpián.. Számára szinte mindegy, hogy milyen sportágban. A probléma csak az, hogy eddig még sehol sem sikerült megmutatni a tehetségét, és ezért édesanyján kívül már senki sem hisz benne. Elhatározza hát, hogy egyedül nekivág, és elutazik Garmisch-ba, hogy kipróbálhassa magát a síugrásban. Ott megismerkedik a hókotrós Bronson Pearyvel, (Hugh Jackman) a valaha szépreményű síugróval, és megkéri, hogy segítse őt felkészülni az olimpiára. Peary, aki szintén nem élsportolót, csak egy együgyű mániákust lát a fiúban, végül engedve annak elképesztő elszántságának, hozzásegíti Eddie-t a hőn áhított olimpiai részvételhez.

Ha jobban megnézzük, akkor itt valójában két történet, avagy életút bontakozik ki. Egyrészt, láthatjuk Eddie-t, aki hatalmas elszántsággal, de magára hagyatva próbál felkészülni az olimpiára úgy, hogy az égvilágon senki sem hisz benne – még apja sem. Másrészt, ott van Peary, aki saját magában nem hisz, mert régebben az edzője csalódott benne, s ezért el is küldte őt a válogatott keretből. Azóta folyamatosan iszik és hókotrással keresi kenyerét. Mikor a két cselekményszál találkozik, láthatjuk, ahogyan kölcsönösen megpróbálnak a másikon segíteni, úgy, hogy felülkerekednek saját problémáikon. Peary megpróbálja felkészíteni Eddie-t az olimpiára, aki viszont akaratán kívül az edzőnek a régi önmagát juttatja eszébe. Éppen ezért, Pearynek ez egyfajta bizonyítás saját magának és főleg volt edzőjének, Warren Sharpnak (Christopher Walken) is. Ha egy harmadik oldalról is megpróbáljuk megvizsgálni a filmet, szemtanúi lehetünk annak, hogyan alakul át egy nehezen induló együttműködés, egy úgymond, edző – versenyző kapcsolattá a történet végére, amely történet fő üzenete összecseng a Coubertin báró-nak tulajdonított mondattal: „Nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos”.

Az első filmes rendező, Dester Fletcher egy nem mindennapi történetet vitt  a mozivászonra, és ezt alázattal és elhivatottsággal tette. Fletchert, ezidáig csak színészként ismerhettük, – olyan filmekből, mint például az Elit alakulat és a Guy Ritchie által rendezett A Ravasz, az Agy és a Két füstölgő puskacső című alkotásokból -, de mostantól már a rendezői körökben sem lesz ismeretlen. Fletcher remekül mérte ki a poén-izgalom arányt. Mindkét alkotóelemből annyit használt, amennyi kellett, és odatette, ahol éppen szükség volt rá. Nem használt egyikből sem többet, sem kevesebbet.

Taron Egerton, akit eddig a Kingsman c. filmből ismerhettünk, most is megmutatta, hogy milyen jó színész. Átvett minden mozdulatot és arckifejezést, amit csak lehetett, és kiválóan alkalmazta azokat. Végig a film során látszott rajta, hogy neki való a szerep, élvezte minden pillanatát. Ennek ellenére, mikor feltünt a vásznon Hugh Jackman, valahogy azt éreztem, hogy egy kicsit a háttérbe szorult. Attól féltem, hogy Jackman elviszi a film nagyobb részét, minthogyha ő lenne az egyedüli főszereplője de szerencsére ez nem így lett. Christopher Walkennek is volt egy egész pici, de annál emlékezetesebb és szimbólikusabb jelenete a film vége felé, de erről most nem is beszélnék többet, majd nézzétek meg, és láthatjátok!

Összességében azt kell mondanom, ritkán  okoz egy film katarktikus élményt a néző számára, de ez a film számomra okozott. Biztos vagyok benne, hogy sokak számára fog felejthetetlen és felemelő élményt nyújtani ez a film.