Faust (2011)

Egyre kevesebben és egyre kevésbé ismerjük Goethe Faustjának történetét, mely a modern európai kultúra egyik sarokköve. Pedig számtalan feldolgozása látott napvilágot, legyen az zene (Charles Gounod 1859-es operája), képzőművészet, színház, film. Utóbbiak közül Murnau 1926-os némafilmjét vagy Svankmajer 1994-es szürreálisan asszociatív művét emelhetjük ki.

Most egy újabb nagy rendezőegyéniség, Alekszandr Szokurov (Az orosz bárka 2002) gyürkőzött neki a módfelett vizuális irodalmi alapanyagnak. A film a 2011-es Velencei Mostra fődíját, az Arany Oroszlánt nyerte el a (Szukorovhoz hasonlóan expresszív stílusú) Darren Aronofsky vezette zsűri egyhangú döntése nyomán. Nem mellesleg a mű egy digitális technológiai díjat is kapott a látványvilágáért. Végül a nagy zajban arról már csak igazán kevesen emlékeztek meg, hogy egy kisebb presztizsű díjat is kapott Velencében a Faust, amit a Humanizmusért osztottak ki.

Az orosz rendező a Faust-témát korábbi, a „hatalom nagy játékosairól” szóló trilógiája (Moloch, Taurus, A nap) kiegészítésének szánta. Míg korábban valós történelmi alakok (sorrendben Hitler, Lenin és Hirohito császár) ihlették meg a rendezőt, most a Fausttal a legendák, mítoszok szintjéről tekint az örök és egyben nagyon is aktuális témára, az emberi tudás-, birtoklás- és hatalomvágyra.

A film nagy erénye, hogy egyszerre működik primer szinten középkori kaland/fantáziatörténetként a korai, nyersebb romantika szellemében; miközben a diskurzusok, monológok szintjén egy mély egzisztencialista-filozófiai értekezést kapunk az emberi természetről – korántsem a leányregények hangnemében.

Ha nem is feltétel, de előnyt jelenthet a Faust szüzséjének ismerete. Nem mintha Szokurov hűen követné (Murnau sem tette azt). De hogy ne vonja el figyelmünket a történet a vizualitásról és a filozófiai súlyú mondatokról, és hogy megérthessük a hangsúlyeltolódásokat, abban mankót nyújt az alapmű. Dióhéjban: Faust egy kutató elme, az orvoslás és az alkímia egyaránt izgatja. Ám mindinkább szembesülnie kell saját korlátaival (és a filmben az éhezéssel, újabb kínzó aktualitás). Ekkor kísérti meg őt a moziban nem is nevesített uzsorás (Goethenél Mefisztó/Mefisztofelész). Miközben végigvezeti kiégett hősünket a nagybetűs életen, egy szerződést írat vele alá, hogy a kalandokért, szerelemért, tudásért bizony a lelkével fizet majd. Útja során Faust romlásba dönt egy ártatlan szüzet (Margarete), mígnem a végén Faust szembesül tette szörnyű következményeivel és a kiközösített lánynak Isten megbocsát – legalábbis Goethe-nél.

Szokurov filmje elhagyja az elbeszélő költemény (és Murnau verziójának) fennkölt vonásait, nála már a nyitó boncolási jelenetben a naturalizmus az úr, és a legendát később is igyekszik misztikus vonásai ellenére is a hétköznapok talaján tartani. A karakterekei sem igazi hősök/latrok (a kritikusok ezt elég nehezen fogadták), problémáik kisszerűbbek (anyagi gondok, uzsorázás). Faust itt mogorva, amorális és zárkózott, Mefisztó/uzsorás pedig nem az ördögi intrikus, hanem egy Faustnak csak asszisztáló, cinikus véglény. Igazi bolyongó, céltalan becketti figurák ők. Bár már ennyi újrahangolás sem lenne kevés, mégis Szokurov igazán radikálisan a végén kanyarodik el történéseiben és főleg szellemiségében a goethe-i/murnaui sorvezetőtől – intellektuálisan igazán izgalmassá téve a film zárlatát.

Nagymértékben hasonló stratégát követett Herzog, amikor egy másik német expresszionista klasszikust, ugyancsak Murnau Nosferatuját.

A mozi németül forgott, Szokurov szerint a Faust csak ezen a nyelven hangzik hitelesen. A castingra és a színészvezetésre csak silány jelző a telitalálat: Faustot egy a német tévéből előásott színész (Johannes Zeiler) játssza, borongós tekintetében az egész zsákutcás történelmünk bujkál. Uzsorás/Mefisztó pedig egy orosz pantomimszínész, a Magyarországon is jól ismert orosz Derevo tánc- és mozgásszínház alapító-rendezője (Anton Adasinkiy), aki teljes testét beleadja gnóm, groteszk untermens figurájába. És feltűnik a filmben egy epizódszerep, az uzsorás felesége erejéig a minden kritika által megemlített Hanna Schygulla is.

A nemzetközi stáb egy takaros kis városkát épített fel a csehországi forgatási helyszínen, kiszámíthatatlanul kanyargó sikátorokkal, zsúfolt piacterekkel. A végtelen vadon, a nyugtalanságot árasztó völgyek, a meredek sziklaszirtek szintén a preromantika (lásd még Heine, Schiller vagy Petőfi) szenvedélyességét idézik meg. A film zárlatát – meredek hangulatváltással – Izland vakító kőtengerein vették fel.

A leginkább szembeöltő a film festőisége. A normál beállítások biztonságát rendre döntött képek, elnyújtott, torz perspektívák ássák alá – a legjobb expresszionista hagyományokat megidézve (lásd Murnau víziójában is). Elég csak az Amelie elvarázsolt világát felidéznünk – az operatőr ugyanaz a Bruno Delbonnel, aki egyenesen egy Harry Potter-epizódból érkezett a stábba. Azonban a színhasználat megosztotta a kritikát – a Szokurovra korábban is jellemző redukált tónusokat, fakó színeket sokan monotonnak, míg mások nyomasztóan szuggesztívnek találták. A kép sokszor olyan anyagszerű, bensőségesen kopottas, mintha egy super 8-assal vették volna fel. A 4:3-as tévés képarány is a retrohangulatot fokozza.

A társművészetek területéről nem véletlen emlegetik a Faust kapcsán a németalföldi festőiskolát: Bruegel vásznainak forgatagait, vagy Margarete (az orosz születésű Isolda Dychauk játssza) baljósan tökéletes fehér, kerek arca láttán Vermeer portréit. A mitológiai helyszínek megidézése (Styx, pokolba vezető lyuk) szimbolikus értelmet ad a képeknek. A film alatt szinte folyamatosan, háttérben hömpölygő filmzene pedig részben Gounod operáját idézi meg – némileg elidegenítő vagy éppen magával sodró módon. Valódi gesamkunstwerkre kell tehát felkészülniük azoknak az anakronisztikus moziba járóknak, akik a filmre még mindig elsősorban művészetként tekintenek. De elképesztő vizualitása révén egyszerű középkori fantasztikus kalandfilmként is megállja a helyét.

Díjak: Velencei Filmfesztivál, Arany Oroszlán, 2011

[scg_html_vizszintes_vonal]
Eredeti cím:  Faust | Műfaj: orosz film | Rendező:  Alekszandr Szokurov | Játékidő: 134 perc | Zene: Andrej Sigle | A film forgalmazója: Cirko Film Kft. | Hazai mozi bemutató: 2012. január 12. | Főszereplők: Johannes Zeiler, Anton Adasinsky, Isolda Dychauk, Georg Friedrich, Hanna Schygulla

[nggallery id=263]

előzetes

Oszd meg!
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük